A mosoly
Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított, ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában. Most beugrik az óvodába a gyerekért, aztán hazaviszi, és paprikás krumplit fog főzni vacsorára, ahhoz éppen jó lesz egy kis friss kenyér is. Danika majd közben ellesz a tévével. Jobb, ha nem a szobájában játszik, mert akkor ötpercenként nyávog, hogy anya, gyere - ehhez most neki se ideje, se kedve, se türelme nincs. Sietnie kell, hogy elkészüljön, mire hazaér a férje.
Végre ő került sorra a furgon ajtajánál.
- Egy kilót kérek - mormolta fásultan.
Az eladó - harminc körüli nő - hátrafordult és leemelt egy kenyeret a polcról. Visszafordult és átnyújtotta. Az asszony felemelte a kezét az előre kikészített pénzzel, és felemelte a tekintetét is, egyenesen az eladó szemébe nézve. Az eladó rámosolygott.
Az a mosoly egy élő ajándékmosoly volt. Az ennivaló mellé lelki táplálékot adott: átmelegítette az asszony belsejét, felragyogtatva a színtelen utcát és a monoton, egyhangú napot. Az asszony hökkenten visszamosolygott, nem akarta elhinni, hogy éppen neki, pont neki és csak neki szólt az a finom, meleg, szeretetteli mosoly.
Eltette a szatyorba a kenyeret.
Az óvodában azzal lepte meg Danikát, hogy megkérdezte, van-e kedve a játszótérre menni. Most valahogy nem tűnt olyan életbe vágónak a sietség, sokkal fontosabbnak érezte, hogy a gyermekének örömet szerezzen. És büszkén dicsérte meg, amikor felmászott a mászóka legtetejére.
Otthon a tévé elé ültetés helyett ismét választási lehetőséget kínált fel a gyereknek:
- Van kedved főzni velem?
A kisfiú lelkesen bólintott, és teljes komolysággal összpontosított a krumplihámozás bonyolult műveletére. Az asszony meghatottan figyelte.
Sokáig dédelgette magában azt a mosolyt, amit aznap kapott. Még évek múltán is, amikor eszébe jutott, ugyanazt a csodálkozó meglepődést érezte, hogy miért éppen ő részesült ekkora ajándékban. Újra és újra átélte, hogy egyetlen pillantással át lehet adni a szeretet melegét. Megértette, hogy akiben ilyen energia van, az képes szétszórni maga körül és örömmé varázsolni a fakó hétköznapokat mások számára is. Mosolygott tehát, kéretlenül és önzetlenül, megváltoztatva annak a napját, akinek átadta az ajándékát.
