A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Túrmezei Erzsébet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Túrmezei Erzsébet. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 28., szombat

Túrmezei Erzsébet: Adventi ház


Túrmezei Erzsébet: Adventi ház

Ádventi házunk van, sokablakos. 
Minden este nyitunk egy ablakot. 
Benn melegen kis fehér gyertya lángol, 
és árad a fény minden ablakából. 
Kis ablakokkal versenyt fénylenek 
csodába bámuló gyermekszemek.

Ablaktábláin biztató írás: 
eljő a mennyekből a Messiás. 
S a nevét nevezik Csodálatosnak. 
És fölemeli, akit megtaposnak. 
És a békesség Fejedelme lesz: 
szabadulást hoz, életet szerez.

Telnek a percek, múlnak a napok, 
sorra kinyílnak mind az ablakok. 
Ahány kis ablak, annyi szent ígéret. 
Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek. 
Mi áhítattal álljuk mind körül. 
A ház sugárzik, és a szív örül.

Fehér falára festve sok gyerek. 
Mind Betlehem felé igyekszenek. 
Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon, 
kéz a kézbe', hogy kis kezük ne fázzon. 
Sietve mennek mint a pásztorok. 
Piros orcájuk bízva mosolyog.

De én egy másikat is ismerek. 
Nem ilyen derűs, nem ilyen meleg. 
Van-e gondom sok sötét ablakára? 
Hiszen itt a karácsony nemsokára. 
Nyitom-e sorra mindenegy napon 
Krisztusra váró lélekablakom?

Mert az a lelkem is: ádventi ház. 
És ha elalszik, hogyha nem vigyáz, 
olyan sötét lesz majd karácsony-estén, 
a fényt, vigaszt hiába is keresném. 
Ha majd minden szem, minden szív ragyog, 
akkor siratnám, hogy sötét vagyok.

Sötét lelkemen sötét ablakok, 
táruljatok, örömre nyíljatok! 
Ne legyen egy se zord, ne egy se zárva. 
Ragyogjon mind a Messiásra várva! 
Sötét ádventi ház, sokablakos! 
Minden este nyíljék egy ablakod! 

Túrmezei Erzsébet: Adventi éjszaka


Túrmezei Erzsébet: Adventi éjszaka

Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,

csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,

se sóhajtás, se jaj...
Se bűn, se szenny, se sár,
se szín, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.

Hiszen így volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,

szenny, sár, ... elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár

a holdfényes határ.
S ez az adventi, mély,
havas és holdas éj,
titkot tud: Jön! ... Ne félj

Túrmezei Erzsébet: Eljön


Túrmezei Erzsébet: Eljön

Ádvent. Szelídzengésű üzenet. 
Eljön! Eljön! 
Beteg, a gyógyulásod, 
rab, a szabadulásod, 
halott, az életed. 
Szomorú, most jön az öröm! 
Erőtlen, most jön az erő! 
Éjbe' járó, hajnalra váró, 
fölkel a fény neked. 
Zendül az ég, 
zendül a föld, 
Isten izent: 
Eljön! Eljön! 
Ádvent! Ádvent! 

Ádvent. Dörög rendíthetetlen, 
kemény királyi üzenetben. 
Eljön. Eljön. 
Ha elkerülöd a mosolyban, 
elédkerül mint könny, sikoltás. 
Ha a bölcsőben meg nem látod, 
utadat állja mint koporsó. 
Eljön az Első és Utolsó. 
Ha mint templom szelíd harangja 
nem találhat szíven a hangja, 
ágyúk ádáz tüzében hallod 
ítélni rajtad majd e hangot. 
És rombadőlhet minden oltár, 
elnémulhat zsolozsma, zsoltár, 
házad küszöbén fog megállani... 
A munkazajban, léha dalban, 
vagy az éj titkos csendjében fogod 
közelgő lépteit meghallani. 
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted. 
Ha kikerülöd mint kegyelmet, 
úgy kell bevárnod mint ítéletet. 
Hallod? Hallod? 
Mozdul az ég, mozdul a föld, 
Isten izent: 
Eljön. Eljön. 
Ádvent. Ádvent.

2015. május 23., szombat

Túrmezei Erzsébet: Az enyém


Túrmezei Erzsébet: Az enyém

Hogyha vesztes a harc, az enyém.
Ha nem megy a munka,
ha nincs eredmény,
ha hiába küzdök,
ha mégsincs remény:
munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,
homályos, tekergő,
elfödi a célt
ősrengeteg erdő,
hogyha egyre lejt,
alább meg alább,
felfele akar,
s lejjebb jut a láb:
tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,
bilincsek kötöznek,
ha jártomban titkos
kötelék kötöz meg…
érzem a nyomását,
viselem az átkát,…
nem mások kötözték!
Ismerem szövőjét,
ismerem kovácsát!
Teher és bilincs az enyém.

De ha bajok múlnak,
sebek begyógyulnak,
terhek semmisülnek,
bilincsek lehullnak…
ha könnyű a lelkem:
boldog, szabad szárnnyal
mindig magasabbra
ha dalolva szárnyal:
szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart
az út egyre előre…
hogyha mindenre rajt’,
sebző gyöngyre, kőre,
már a cél fénye hull,
el nem takarja semmi…
megállni sem enged,
ernyedten pihenni:
bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,
ha élet kíséri,
ha lelkem a lelkek
mélységét eléri,
szemek felragyognak,
bús, szomorú arcok…
ha diadalmasak,
dicsőek a harcok:
az áldott munka
s a diadalmas harc az Övé.

Az enyém gyáva, gyönge,
az Ő lelke hatalmas.
Az enyém vesztes, terhes,
az Övé diadalmas.
Az enyém bűnös, átkos,
az Övé szent és áldott.
Bizony az Isten lelke
győzi meg a világot!
Legyen az Övé minden,
soha semmi az enyém:
a munka, út és élet!
Legyek én üres edény
és áradjon belém
és töltsön be az Övé,
az erős, győztes Lélek!

2014. december 13., szombat

Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt


Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt 

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

2013. április 4., csütörtök

Túrmezei Erzsébet: Húsvét után



Túrmezei Erzsébet: Húsvét után

Húsvét előtt… nehéz, szomorú léptek. 
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek. 
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak. 
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak. 
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények. 
Húsvét előtt… kihamvadott remények. 
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!” 
Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester! 
Húsvét után… el a gyásszal, könnyekkel! 
Húsvét után… futni a hírrel frissen! 
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem! 
Húsvét után… új cél és új sietség! 
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék! 
Húsvét után… erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet, 
Akik még mindig húsvét előtt élnek.

2012. november 13., kedd

Túrmezei Erzsébet: Ősz



Túrmezei Erzsébet: Ősz

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elém írod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dicséretet.

Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!

2011. július 5., kedd

Túrmezei Erzsébet: Amig lehet


Túrmezei Erzsébe: Amíg lehet

Ha édesanyád is öreg lett,
és te magad is "öregebb“,
ha - miket addig meg se érzett -
nem bírja már a terheket...
ha kedves hű szeme se lát úgy
az életbe, mint azelőtt,
ha lába ügyefogyottan
nehezebben hordozza őt:
legyen támasza erős karod,
és kísérése örömed!
Üt az óra, amikor sírva
utoljára kísérheted.

És ha kérdez, felelj a szavára!
Ha újra kérdez, akkor is!
Ne türelmetlenül! Gyengéden,
ha megkérdez, harmadszor is!
Magyarázz meg mindent derűsen,
ha valamit nehezen ért!
Üt az óra, melyben
tőled többé semmit se kérd.

(németből: Túrmezei Erzsébet)

Túrmezei Erzsébet: A Legnehezebb kérés


Túrmezei Erzsébet: A Legnehezebb kérés

"Legyen meg a Te akaratod!"
Ha elkerülnek a gondok, a bánatok,
Könnyű kimondani ezt a mondatot...
De, ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik s a lélek zokog?
Ha éjszakáknak tűnnek a nappalok,
Akkor nehéz eltördelni ezt a mondatot,
Hogy "legyen meg a Te akaratod!"

Inkább sikoltanék, Atyám, óh, ezt ne! Ne!
Miért kellett ennek így történnie?
És a szívem keserű lázadásba jut,
Ha érthetetlen előtte az út
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem! Hát ez a szereteted?

Azután lassan elcsitul, "bocsáss meg, óh, Atyám!"
Hisz Te szeretsz engem mindig igazán.
A kínban vergődő szívemmel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Akaratod ellenemre is véghez viheted,
Szívem mégsem lesz ettől csöndesebb...

Taníts meg hát Hozzád méltón imádkozni,
Hogy ne csak szájjal, de szívemből is tudhassam mondani,
"Legyen meg a Te akaratod,
Ahogy Te akarod, mégse úgy, ahogy én,
Mert a békesség csak így lesz az enyém."

Lehet az út tövises, meredek,
Amerre Te vezetsz, arra én bátran mehetek.
Mindennapi kérésem így csupán egy marad:
Add, hogy csupán Téged kívánhassalak.
Legyen minden úgy, ahogy Te akarod,
Ha az éj temet, ha a Nap nevet.

Fogd meg hát a kezem,
Fogadd el újra a szívem.
Ha az utam célját el is takarod,
Hiszek Benned!
Legyen mindig meg a Te akaratod!

Túrmezei Erzsébet: A Legnagyobb művészet


A Legnagyobb művészet

A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rádrakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső símítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogvatart minket.

Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“

(németből Túrmezei E. átdolgozásában)

2010. december 23., csütörtök

Túrmezei Erzsébet: Karácsonyeste



Túrmezei Erzsébet: Karácsonyeste

Karácsonyeste, hangulatok szállnak...
fehér hópelyhek... fehér angyalszárnyak...
Szelíd meleggel van szívünk tele.
Aztán - megyünk tovább, sötét lesz újra,
csillag nem ég, utunk hóval befújja
bús életünknek dermesztő tele.

Karácsony este... Ó, csak gyermekemlék!
Szívünk kérdezve ver: Emlékezel még?
És éled, újul sok csodás mese
Aztán megyünk tovább. Reánktipornak
szürkén a gondok, hogy mit hoz a holnap,

és nem kísér már az emléke se.

Karácsonyeste. Csoda! Vég és kezdet.
Világosság és élet született meg,
hol halál volt csak, naptalan sötét.
Élet, Aki az életét letette,
s szent szeretettel fel magára vette
a megváltásnak emberköntösét.

Karácsonyeste! Csoda! Új teremtés!
A kegyelem, az élet megjelent és
kincseivel, lelkem, feléd siet.
Egyedül, árván tovább mért haladnál?
Van Megtartód, akit ha megragadtál,
kegyelem, élet, minden a tied!

(1932)

Túrmezei Erzsébet: Csillagtitok



Túrmezei Erzsébet: Csillagtitok 

Királyi lelkek vannak még a földön.
Királyi lelkek: mert vágyódni tudnak
és várva várni, hogy a csillag följön...

Királyi lelkek vannak még a földön.
Királyi lelkek: mert vágyódni tudnak
és várva várni, hogy a csillag följön...

és hinni hittel: bús nyomorúságból,
halálból, bűnből lesz szabadulás még...
Sötétlő égen egyszer felvilágol,

fel, új irányt mutatva lábaiknak!
...királyi lelkek vannak még a földön,
de kél-e nékik betlehemi csillag?!

Kicsi jászol örök csodát melenget.
Támad-e csillag vonni és vezetni
sok vágyban égő, bús királyi lelket?

Valaha régen, szentséges nagy éjen
az a csillag... talán egy sötét szív volt...
Megfürdött boldog betlehemi fényben.

Áttüzesedett... lángkévék sugara
tört ki belőle... s fölívelt az égre,
világot vetni keresők útára!

...Szeretnék én is Betlehembe menni.
Találni, venni... égni, felragyogni,
sötétlő égen olyan csillag lenni!

Érintésére híradó sugárnak,
Hogy indulnának! hányan! mindenünnen.
Hiszen sokan csak a csillagra várnak.

1934.

2010. december 12., vasárnap

Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek



Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ô, Isten Fia, Ô, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?” 

2010. július 20., kedd

Túrmezei Erzsébet: Csodákra emlékezni jó!



Túrmezei Erzsébet: Csodákra emlékezni jó!

Határkőnél hittel megállni,
határkőnél visszanézni,
hálás szívvel múltat idézni:
csodákra emlékezni jó!

Meglátni, hogy minden utunkat
hű és hatalmas kéz vezette,
javunkra szolgált tette:
csodákra emlékezni jó!

Látni, hogy át viharon, vészen
hű mesterünk hogyan segített,
éjekre fényt hogyan derített:
csodákra emlékezni jó!

Határkőveknél hálát adni,
és hallelujás köszönetben
méregetni, mi mérhetetlen:
csodákra emlékezni jó!

Messzi évekre visszanézni,
és számbavenni ezer áldást,
erőt, kegyelmet, megbocsátást:
csodákra emlékezni jó!

Hellelujás hálaadással
leborulni egy határkőre,
s elindulni hittel előre,
amerre hív az égi szó."

Túrmezei Erzsébet: Pótvizsga szeretetből



Túrmezei Erzsébet: Pótvizsga szeretetből

A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.

Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.

Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!

Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni: - Nem!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.

Szereted? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! - Hiába próbálom.

Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.

A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.

De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.

Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűrni a kereszt-szegeket.

Eltűrni a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.

Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.

Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.

Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.

De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.

Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincs bennem
Semmi vagyok!

2010. július 2., péntek

Túrmezei Erzsébet: Átragyog-e rajtunk?

(Máté 5,16) ; 
Úgy fényljék (ragyogjon) a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák, a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.


Túrmezei Erzsébet:  Átragyog-e  rajtunk?

Benéz a nap a templomablakon.
Átragyog a színes ruhájú
tizenkét férfialakon.
Tarka foltokat vet a padsorokra,
s a kisfiúra édesanyja mellett.
Az nézi egydarabig álmélkodva
a szép mozaik templomablakot,
a tizenkét sugárzó alakot.
Aztán kérdez, legrosszabbkor talán.
Megkérdi: "Kik azok, édesanyám?"

Tart még az igehirdetés.
Édesanyja csak arra figyel.
Egyetlen szóval csendesíti el:
"KERESZTÉNYEK!"
S hangzik tovább a prédikáció,
szól az orgona, zeng az ének.

"Gyerekek" - vetődik fel hittanórán
néhány nap múlva váratlan a kérdés:
"Milyen emberek a keresztények?
Ki mondja meg nekem?"
S a kis csapat nagy igyekezettel
töri a fejét a feleleten.

Aztán egy kisfiú jelentkezik.
- Tanítója ilyen feleletet
egyhamar újra aligha kap. -
"A keresztények olyan emberek,
akiken átsüt a nap!"

Milyen gyermeki, igaz felelet!
Lehet-e annál drágább feladat,
mint, hogy rajtad, rajtam, mindegyikünkön
átsüssön-ragyogjon a Nap?!
Átragyogjon sötét világba,
és beragyogjon sötét szíveket!
Nem, ennél szebb feladat nem lehet!

Kísérjen hát egyre a kérdés
tovatűnő évek alatt:
átragyog-e, átsüt-e rajtad,
átragyog-e rajtam a Nap?!

2008. december 13., szombat

Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérzett


Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérzett

Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.

Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán...

Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!

Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
\'Jöjj! Jöjj Barabás!\' - Nem! Nem akarok!

\'Barabás!\' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!

Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: \'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!\'

Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...

S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?

Valaki szól: \'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.\'

Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.

A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...

Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam, 
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

\'Ki az? Ki zörget?\' - kérdik majd. \'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.\'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.

2008. december 12., péntek

Túrmezei Erzsébet: A harmadik



Túrmezei Erzsébet: A harmadik 

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

Túrmezei Erzsébet: Gyertya



Túrmezei Erzsébet: Gyertya

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe' forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony...
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon...
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.
De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.
Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: ,,Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.''
Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.

2008. május 9., péntek

Túrmezei Erzsébet - Pünkösd után


Túrmezei Erzsébet - Pünkösd után
 
Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt - esedezés, esengés.
Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.
Csendesen várni - várni, hinni, kérni!
Aztán - boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,
pünkösd után - Lélekkel telítetten.
pünkösd után - bátor tanúvá lenni,
pünkösd után - régit kárnak ítélni.
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után - adni, adni, adni!