Garai Gábor: Veled vagyok

Garai Gábor: Veled vagyok

Érzed, ha gondod, bánatod van

szólok hozzád, veled vagyok;

mint én is meghallom bajomban

hozzám szivárgó sóhajod?! 

Nélküled élni nem tudok már;

lásd, ha távol vagy, ha közel

- édes bájad körül-lobog bár -

keserű mámorod ölel. 

Kik összeforrottunk a bajban,

tilosban (s bűnben - mondanák

a szentek!), megleljük-e majdan

a közös kegyelem szavát? 

Megleljük-e? Veled keresném

étlen is ítéletnapig!

Míg ránk gyújtja e képtelen fény

hűségünk gyémánt holdjait.

Garai Gábor: Szeptember

Garai Gábor: Szeptember

Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.