Túrmezei Erzsébet: Az enyém

Túrmezei Erzsébet: Az enyém

Hogyha vesztes a harc, az enyém.

Ha nem megy a munka,

ha nincs eredmény,

ha hiába küzdök,

ha mégsincs remény:

munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,

homályos, tekergő,

elfödi a célt

ősrengeteg erdő,

hogyha egyre lejt,

alább meg alább,

felfele akar,

s lejjebb jut a láb:

tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,

bilincsek kötöznek,

ha jártomban titkos

kötelék kötöz meg…

érzem a nyomását,

viselem az átkát,…

nem mások kötözték!

Ismerem szövőjét,

ismerem kovácsát!

Teher és bilincs az enyém.

De ha bajok múlnak,

sebek begyógyulnak,

terhek semmisülnek,

bilincsek lehullnak…

ha könnyű a lelkem:

boldog, szabad szárnnyal

mindig magasabbra

ha dalolva szárnyal:

szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart

az út egyre előre…

hogyha mindenre rajt’,

sebző gyöngyre, kőre,

már a cél fénye hull,

el nem takarja semmi…

megállni sem enged,

ernyedten pihenni:

bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,

ha élet kíséri,

ha lelkem a lelkek

mélységét eléri,

szemek felragyognak,

bús, szomorú arcok…

ha diadalmasak,

dicsőek a harcok:

az áldott munka

s a diadalmas harc az Övé.

Az enyém gyáva, gyönge,

az Ő lelke hatalmas.

Az enyém vesztes, terhes,

az Övé diadalmas.

Az enyém bűnös, átkos,

az Övé szent és áldott.

Bizony az Isten lelke

győzi meg a világot!

Legyen az Övé minden,

soha semmi az enyém:

a munka, út és élet!

Legyek én üres edény

és áradjon belém

és töltsön be az Övé,

az erős, győztes Lélek!