József Attila: Este volt s a bőrünk összeért

József Attila: Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk.

S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!  

Paudits Zoltán: Őszi sanzon

Paudits Zoltán: Őszi sanzon

A langyos folyó nyálkás kövein
percenként loccsan a víz teste,
a hold íve mögé bújva ködként
szitál az álmos őszi este.
Házak közt, kopott macskakövek mellett
a sárgult fák mereven állnak,
tehetetlen adva át kérges testük
a fájó elmúlásnak... 

Garai Gábor: Szeptember

Garai Gábor: Szeptember

Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.  

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Ady Endre: Elválunk

Ady Endre: Elválunk

I.
Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Engem egy halvány arc űz mesze, messze
S neked másutt is én jutok eszedbe...
Elválunk most már, te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...

Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha
Egy szegény, bolond, rajongó poéta,
Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott,
Csak bolond szívvel szeretett, imádott...
Elválunk most már. Te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...

József Attila: Szép csöndesen aludj

József Attila: Szép csöndesen aludj

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.

Csönd van
A virágok most megbocsátanak.

Fodor István: Arcod keresem

Fodor István: Arcod keresem

Arcod keresem a naplementében
amit máshonnan látunk, Te meg én.
Neked az óceánról ragyog vissza
nekem a fák közt szűrődik át a fény.

Arcod keresem a csillagok közt
amit együtt nézünk talán.
A csillagokkal beszélek, és közben
akaratlanul is meg-megérint a magány.

Arcod keresem az arcok közt, megtörve már
és e keresés közben más arcok találnak rám.
De szemükbe nézve nem látok mást
csak egy arcot, egy látomást
melyet keresni fájó, mely szüntelenül
mindig szemem előtt lángol...
A Te arcod.

Metzger Zsuzsanna: Te vagy

Metzger Zsuzsanna: Te vagy

Te vagy a valóság,
És te vagy az álom,
Egyszerre vagy születésem,
És lassú pusztulásom.
Olykor lángoló tűz,
Néha fagyasztó hideg,
Egyszer veled vagyok,
Egyszer meg nélküled.

Te vagy ki látni hagy,
S te vagy ki elvakít,
Te vagy ki velem van,
S te vagy ki eltaszít.
Olykor kedves vagy,
Néha pedig rideg,
Mindig veled vagyok,
S mindig nélküled.

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga...

Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?

- vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
...És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak...
...de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ...

Most mintha azt zúgnák szélben:
- Vigyázz!
- Vigyázok...
- Érted s értem...!
- Ha te kidőlsz, nekem is végem...

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Tóth Árpád: Jó éjszakát

 Falon az inga lassú fénye villan,
 Oly tétován jár, szinte arra vár,
 Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
 S a sötétben majd boldogan megáll.
 Pihenjünk. Az álomba merülőnek
 Jó dolga van. Megenyhül a robot,
 Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
 Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

 Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
 Elakadt sorok. Társtalan rimek.
 Megsimogatom őket halkan: írjak?
 És kicsit fájón sóhajtom: minek?
 Minek a lélek balga fényüzése?
 Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
 Józan dologra. Friss tülekedésre.
 És rossz robotos a későnkelő.

 Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
 Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
 A tollra dőlve, mint botra a fáradt
 Vándor, ki havas pusztákon megyen.
 Mi haszna? A sok téveteg barázdán
 Hová jutottam? És ki jött velem?
 Szelíd dalom lenézi a garázdán
 Káromkodó és nyers dalú jelen.

 Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
 Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
 Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
 Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
 Falon az inga lassú fénye villan,
 Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
 Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
 Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

Kiss Tamás: Mátrai ősz

Kiss Tamás: Mátrai ősz

 Oly egyedül állnak már a fák,
 sudár tölgyek, megtépett koronák,

 rajtuk, mint feszes húrokon zenél
 ég-föld-közi nagy hárfán a szél.

 Ne járj ide, mert ha ide jössz,
 elborít a hamvas, lila ősz.

 Nem jó neked magadhoz ily közel,
 vadként avarban vérezni el.

 Menj csak magasra. Ahol a fenyők
 lombos, örökzöld tűsátora nőtt.

 Menj, mig birod, mindig fölfelé
 fölbizsereg tán még a szív belé,

 mint ifjan, sátorral - ha várt a vadon -
 eredj nehéz évekkel válladon.

 Fenn zöld a fény s még ifjúságra vár
 a fákon átszürt gyógyitó sugár.

Weöres Sándor: Adagio

Weöres Sándor: Adagio

Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfű kelyhe becsukódik,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezzem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg őt -
csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.

Múltkor a kertembe egy fiú jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve...
mosolygott... nézett hosszasan...
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.

De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ. 

Dsida Jenő: Szeptember

Dzsida Jenő: Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.

Wass Albert: Őszi hangulat

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Wass Albert: Ősz

Wass Albert: Ősz

Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

Szergej Jeszenyin: Aranyos levelek kavarognak

Szergej Jeszenyin: Aranyos levelek kavarognak

Aranyos levelek kavarognak

rózsásvizű őszi tavon.

Mint űrbeli lepkerajoknak

libegése a csillagokon.

 

Rokonom s szeretőm ez az este,

meg a völgy, melyen ősz rohan át.

A kamasz szél titkokat esdve

emelinti a nyír-rokolyát.

 

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!

Puhafürtű juhnyáj a homály.

Túl, túl a halószavú kerten

csengő nevető dala száll.

 

Ilyen őszi borús üzenettel

nem volt tele még a szívem.

Jó volna a fűzfalevelekkel

elringani néma vizen,

 

holdként csavarogni a réten,

hol széna a jószagú ágy...

Örömöm keresem ködös égen.

Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

 

/Ford.: Rab Zsuzsa/ 

Szergej Jeszenyin: Ülj le mellém

Szergej Jeszenyin: Ülj le mellém

Ülj le mellém, kedves, ülj le,

hogy szelíd szemedbe zárva

hadd figyeljek elmerülve

szívem förgeteg-szavára.

 

Ez az őszi arany-áldás,

fürtöd hamvas-dér-fehére

úgy hullott, mint a megváltás

a mihaszna lókötőre.

 

Rég mögöttem szülőföldem,

rétek, erdők sűrűsége,

életem hogy beleöljem

városi vad dicsőségbe,

 

odahagyott kertre, nyárra

hogy ritkábban emlékezzem,

hol a békák muzsikája

költővé nevelt föl engem.

 

Éppen ilyen ősz van arra.

Ág-mancsával be-betéved

ablakunkon a juharfa,

keresi az eltünőket.

 

Rég nincsenek a világon.

Cinteremben az ezüst hold

jóslata a keresztfákon:

mi is vendégek leszünk ott.

 

Mi is talján bajnak-gondnak,

ott leljük meg végre békénk.

Ezek a hullámzó dombok

vígasztalják, aki él még.

 

Ülj le mellém, kedves, ülj le,

hogy szelíd szemedbe zárva

hadd figyeljek elmerülve

szívem förgeteg-szavára.

 

/Ford.: Rab Zsuzsa/ 

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,

szirmok füstjét ontó alma-ág.

Hervadás aranyködébe fúltan

tünedezik már az ifjúság.

 

Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér, belémar hideg.

Mezítlábas csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligeteg.

 

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve

olvasztgatja szóra ajkamat.

Hová lettél, kedvem frissessége,

szemem-fénye, érzés-áradat?

 

Vágyaimat fukarabbul mérem:

álmodtalak volna, életem?

Mintha lovon szálltam volna fényben,

piros lovon tavasz-reggelen.

 

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar rézszín levele.

Mégis mindörökre áldva áldom,

hogy virultunk s meghalunk bele.

 

/Ford.: Rab Zsuzsa/ 

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Ónszürke ködével száll le az alkony,

És bontja ki szárnyát búsan, hidegen.

Tán, hogy titeket fátylába takarjon

Emlék - szerelem?

 

Átvillan a fényetek az éji sötéten,

Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -

Mint árva hajósnak, törten, hazatérten

Bús északi fény.

 

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -

Bús, fénytelen éjnek árnya kísért.

Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban -

Ki tudja -, miért?

Itt van az ősz...