Hát...hogyan is kezdődött... Hosszas udvarlás volt. Rózsacsokrok hada. Mozik, színházak, éttermek. Hosszas séták, nagy beszélgetések, és valahogy belopta magát a szívembe. Alig néhány hónap alatt.
Azon vettem észre magam, hogy kezd hiányozni. Hiányoznak a szavai, a mosolya, és nem tagadom, a simogatása is.
Beleszerettem. Beleszerettem a nagy bolondozásokba, kőhajigálásokba a Duna parton.
Beleszerettem a szép színházi estékbe. A gyertyafényes vacsorákba, a csillagfényes, tücsökzenés nyáresti sétákba. Szóval, beleszerettem a férfibe, aki csak nekem és csak értem...
Férfi:
Hát hogyan is kezdődött.... Hosszas udvarlás volt. Reménykedtem, hogy észre vesz egyszer. Kedveskedtem. Küldtem a rózsacsokrokat. Reménykedtem a sok csalódás után, hogy „hátha”. És nagyon reménykedtem, hogy elfogadja a mozi vagy színházjegyet. Először elutasító volt, de egy napon mégis eljött! Ugrálni szerettem volna a boldogságtól!
Egész műsor alatt, csak a „hogyan továbbra” tudtam gondolni. Gyertyafényes vacsora? De akkor nem gondol majd „úri ficsúrnak? Duna parti séta? Akkor meg csórónak nézek ki. Nem?
Színház után elindultunk az utcán. Tétován megpróbáltam megfogni a kezét, de nem hagyta. Elbizonytalanodtam. De nem búcsúzott, sétált mellettem. Akkor most mi van?- töprengtem.
Csak sétáltunk és beszélgettünk, mindenféléről. Lassan kiértünk a Duna partra és még mindig nem történt semmi. Próbáltam egyszerűen önmagam lenni. Néhány kavicsot fogtam és „kacsázva” kezdtem a vízre hajigálni. Mi is ezt játszottuk apával, kiáltott fel és kikapta kezemből a köveket. Nagyot játszottunk így felnőtten. És akkor beleszerettem. Beleszerettem a csodálatos játékába, szemébe, testébe, amit a kőhajítás nagyon kihangsúlyozott, és a lelkébe is, ami valahol hasonló volt az enyémhez. Szóval beleszerettem a nőbe, aki nekem létezik e földön.
Nő:
Hát...megtörtént. És gyönyörű volt. Felmentem hozzá. Kellemes zene és az illatok... Mint Kleopátra fürdőjében. Átadtam magam az érzésnek és a hangulatnak. Csodálatos volt. Most végre nem tudtam másra gondolni közben. Csak ő birtokolt. Éreztem a szemét a mondatait, és a sétákban érzett szerelmet. Őt éreztem egész lényemben.
Férfi:
Hát...megtörtént. És gyönyörű volt. Feljött hozzám végre. Sokat gondolkodtam milyen zene is kellene? Sokat rohangáltam az illatozó szálért. Végre az enyém lett. Csodálatos volt. Még senkit nem éreztem ennyire enyémnek! Ő az! Ő az enyém! Most már senki másé nem lehet!!
Nő:
Férjhez mentem. Először sok izgalom volt vele. Ruhapróbák. A krinolin még csak rendben,de a kesztyű és a cipő mindig gond volt. A fehér cipő mindig nagy a fehér kesztyű mindig kicsi volt. Végül minden összejött. „Gyönyörű” voltam. Férjhez mentem.
Férfi:
Hozzám jött. És nem máshoz! „Megnyertem a főnyereményt” ezt a drága csodát, Őt!
A szmokingom hátuljával volt egy kis gond, de mi ez ahhoz, hogy Ő AZ ENYÉM?
Anyák hada, barátok poharai....”túléltük”. Kicsi garzon igaz, de csak a miénk!
Nászéjszaka. „Fáradt vagyok drága! Tudod a mai nap...” Megértettem.
Nő:
Végül is a nászéjszakán nem voltunk együtt. Pedig jól esett volna ha „csak úgy” átölel. De nem. Viszont villásreggelire ébredtem. Az asztalnál megbeszéltük terveinket. Szekrények, ablaküveg, fűmag, stb Próbáltam rávenni egy „szokásos” összebújós sétára, de fáradt volt az esküvői tegnap után. Megértettem.
Férfi:
Az esküvőn a barátokkal kicsit becsíptünk. Örültem, ha eltalálom az ágyat! Ő kicsit próbálkozott, de nem értett meg, csak mikor álomba zuhantam. Próbáltam kompenzálni egy villás reggelivel és elmondani mi is a család jövője. Ő erre sétálni akart. Soha semmit nem lehet megbeszélni??
Nő:
A „barátok” azóta is feltűnnek. Kedvesek, jópofák, de a vége mindig a kártya a foci, de leginkább a pia! Én próbálok kedves lenni, de sokszor nem sikerül!! Legtöbbször elmegyek aludni.
Férfi:
Nem viseli szívesen már a barátaimat sem. Mi jöhet még? Zárdában éljek?
Ez a nő nem tud engem elfogadni? De hát én ez vagyok! És ilyenek a barátaim. Sajnálom!
Nő:
Nem volna semmi bajom, ha normális barátai volnának!
Színházba járhatnánk, beszélgethetnénk, de csak söröznek, meccseket néznek, poénkodnak..
És észre sem veszi, hogy gyermeket várok.
Férfi:
Még hogy a színház! Nincs egy rendes öltönyöm. És ha lenne is csak fuldokolnék benne. Akkor hol itt a műélvezet?? Persze ő flancolna a barátnői előtt: „Tudjátok....mi színházba járunk!” Minek ez a flanc? Egy jó meccs többet ér, mint az a művészi nyikorgás!!
Gyermeket meg nem csak úgy várunk! Azt meg kell tervezni! Nem mindegy mikor ideális!!
De ő erre képtelen....
Nő:
Persze ő mindig megtervezi az életünket. Mi mikor „ideális”...még a gyerek is! Pedig a gyerek csak meg szeretne születni, ha már megfogant!
Flanc? Mi a fene flanc itt? Az hogy szeretnék néha normálisan kinézni? Nő lenni? És nem háztartási robotgép?? Ez „flanc”??
Férfi:
Na persze! Szeretne nő lenni! Mindenkit magába habarítani, mi? Na ezt nem játszuk!
Nekem esküdött hűséget, akkor tartsa is be!! Nekem pedig így is tetszik, flanc nélkül!
Fínom vacsora, mikor hazaérek, aztán az ágyikó! Bár mostanában olyan húzódozó!
Talán jobb is lenne kiköltöznöm a kisszobába!
Nő:
Most meg kiköltözik a kisszobába. Miért? Olyan elviselhetetlen vagyok, hogy csak egy kis gyengédségre vágyom? Persze, néha nagy a szám, tudom, de hát, amikor mindenért meg kell harcolni! A munkahelyen, a baba is megköveteli a magáét (reggeli hányások szédülések, az ebéd is csak félig megy le) és akkor még otthon sem kapok gyengédséget. Hiába harc az élet!
Férfi:
A reggeli hányásait nehezen viselem. Hallom még a kisszobából is. Mondtam én, hányszor, hogy vetesse el, de beszélhetek én neki! Csak azzal a nagy szájával, a megdönthetetlen igazságaival tudnék mit kezdeni! Mert „mindig neki van igaza”, én inkább elhallgatok, mikor kifogynak az érvek, de ő bírja kifogyhatatlanul. Már a barátok is papucsnak hívnak!
Nő:
Viselje csak nehezen! Az ő gyereke is! És az összes többit mégiscsak én viselem!
Én főzök, ő megeszi és sablonos kis dolgokról beszélgetünk. Ez egy család?
Számomra a CSALÁD csupa nagybetű. De vele...
Esténként sokszor úgy alszom el a nagy ágyban a „hitvesi” ágyban, hogy csupa könny a párnám.
Férfi:
Mikor fáradtan hazaérek az egésznapi rohanásból, persze, hogy jól esik egy finom vacsora.
De ettől csak nem dől össze a világ? És az asztalnál nyugodtan meg lehet beszélni a villanyszámlát, a biztosítást, meg ilyesmit. Valamikor ezt is meg kell beszélni!
Ő meg mindig a saját kicsinyes problémáival jön elö. Tudott-e ma ebédelni és ha nem miért nem, mit mondott a főnöknője, stb
Vannak ennél nagyobb gondok is a világban, nem?
Aztán megyek a díványra a kisszobában. Olvasgatok, gondolkodom, de mindig csak arra jutok, mennyivel szebb lenne egymást átölelve elaludni, mint régen! De vele...
ÉS EZEN AZ ÉJSZAKÁN ÁTSUHANT FELETTÜK ISTEN UJJA!
Nő:
Reggel furcsa gondolatra ébredtem. Miért ne lehetnék én az első, a kezdeményező?
Mivel ez a gondolat nem hagyott nyugodni, kilopóztam a konyhába és sütöttem egy hagymás rántottát, amit ő szeret. Letettem az ajtaja elé és indultam dolgozni. Meglátjuk!
Férfi:
Furcsa hagymaszagra ébredtem. De amint beszippantottam egyből a rántotta jutott eszembe.
De jó volna....- gondoltam és elindultam az ajtó felé. Belebotlottam a rántottámba, a kedvenc tányéromban és még szinte gőzölgően. Ő már nem volt sehol, nem tudtam megköszönni.
Hazafelé furcsa kettős gondolatokkal lépkedtem. Egy virágüzlet kirakata lelassított. Mikor is vettem virágot utoljára Neki? Rózsacsokrot vettem és halkan belopózva letettem az éjjeliszekrényére. És - mintha mi sem történt volna - mentem vacsorázni. Megint csak közömbös dolgokról beszélgettünk.
Nő:
Hát hiába a férfi, az férfi. Közömbös témák, dögunalom. Kár volt a rántottáért. Talán ki is dobta. Ez mindenre képes! Mosogatás, gyors zuhany és szinte gépiesen mentem aludni.
Inkább az illat csapott meg először. Majd megláttam a csokrot. Szimpla egyszerű csokor volt, de RÓZSA, a kedvencem és szerelmünk hajnala. Nem tudtam mitévő legyek. Lefeküdtem és sírtam. De már nem keserűen.
Férfi:
Lehet, hogy a rózsa nem volt elég? Talán többet kellene tennem! De mit és hogyan?
Leoltottam a villanyt és fél éjszakán át gondolkodtam Mit is kellene tennem, mikor, hogyan, hogy újra társak és család lehessünk? Aztán eszembe jutott, mennyire csúfolnak is a barátok, és papucsnak neveznek. De elalvás előtt beláttam, hogy ez nem az ő életük, hanem az enyém, a miénk. Ők ebbe ne szóljanak bele!
Nő:
Megint korábban ébredtem. Bódult rózsaillatban. Újra csak a konyhába vettem az irányt és kentem két sonkás szendvicset. Halkan belopóztam és letettem az éjjeliszekrényére. Nem ébredt fel. Lezuhanyoztam és indultam dolgozni. Ekkor lépett ki a kisszobából nagy álmos szemekkel. „Köszönöm”- mondta és megcsókolta a kezem. Zavarba jöttem, és gyorsan kiléptem az ajtón.
Férfi:
Manapság nehezek az éjszakáim a gondolatokkal, gyötrődésekkel, megoldáskeresésekkel.
Már akkor fenn voltam, mikor behozta a tányért. De nem tudtam volna mit mondani. Amíg zuhanyozott, gondolkodtam, hogyan is köszönjem meg. Mikor meghallottam a kulcs csörgését, gyorsan kimentem és megcsókoltam a kezét. A finom illatos, selymes kis kezét.
Egész nap azon gondolkodtam, mit is kellene most lépnem, hisz rajtam a sor. Döntöttem. Színházjegy!
Nő:
Egész úton mosolyogtam magamban. Milyen régen csókolta meg a kezem utoljára. És mindez két sonkás szendvicsért? Hmm.. Itt valami történik!
Este a szokásos dögunalom és a mosogatás után egy színházjegyet találtam az éjjeli szekrényemen. Igen. Itt valami történik! Igen elmegyek és „gyönyörű” leszek Neki!
Férfi:
Hát eljön. Mégiscsak eljön. Itt valami történik! Felvettem az egyetlen öltönyt, ami még rám jön és azt az embertelen nyakkendőt. Vagy fél órát álltam az előszobában, mire kilépett. És GYÖNYÖRŰ volt. A mosolya a fogai gyöngysorával. A szeme, a frizurája, a ruhája. Igen a ruhája, az a „flancos”, de gyönyörű. Igen, itt valami történik. Nem tudtam szólni sem, csak kinyitottam az ajtót és előre engedtem. Egész úton súlytalanul lépkedtem, a talajt sem éreztem lábam alatt. Csak azt, hogy ez a csoda, mellettem lépked, velem van!
Nő:
A színházban szép számmal megbámultak. De nem érdekelt. Ma NEKI akarok szép lenni. A kétórás fésülködés, smink, köröm, ruha ma csak neki szól! És a kedvenc illatát tettem magamra! Még sosem volt ilyen szótlan. Mint aki karót nyelt. Nem baj. Eldöntöttem, hogy ez az ő napja. Ma semmi nem lesz baj! Itt valami történik!
Férfi:
Azt sem tudom miről szólt a darab. Ott ültem mellette és remegtem. Beterített a csodás illata és lenyűgözött a szépsége. Itt valami történik!
A szünetben azt mondta: „Kedves! Nyugodtan vedd le a nyakkendőd, tudom, hogy szorít!”
Kedves. Így szólít újra. És arra is emlékszik, hogy mennyi bajom van a nyakkendővel! És milyen gyengéd a hangja. Hát...akkor....szeret! Még mindig szeret. Hogy én milyen hülye vagyok!
Nő:
Szegénykém! Úgy megsajnáltam, ahogy ott ült mellettem. Némán, bambán, remegve, mint egy szerelmes kisdiák. A szünetben mondtam is neki, hogy nyugodtan vegye le a nyakkendőjét. Tudom, mennyire utálja. Az meg, hogy szorít a cipőm meg húzódik és viszket a smink az arcomon, az most nem számít. Valamit valamiért! Hiszen....végül is ....szeretem! Igen szeretem ezt a kőhajigáló, nyakkendő miatt hisztiző, romantikázó, családfősködő, drága embert. Ha rántotta, hát rántotta. Bár a hagymaszagot utálom! Ha szendvics, hát szendvics. Ha szorító cipő és húzódó smink, akkor az. Mindennek ára van! Mért pont a szerelemnek ne lenne?
Férfi:
Biztosan észre vette a remegésemet. Olyan lehettem, mint egy szerelmes kisdiák. Sebaj.
Érte, miatta remegtem! És „kedvesnek” szólított újra! Itt valami történik! Vagy már meg is történt?
Egymást átkarolva sétáltunk, haza. Eszembe jutott egy jó kis romantikus séta és kőhajigálás ötlete, de ő csendesen megkért: „Inkább menjünk most haza Kedves!” Szó nélkül elfogadtam. És számomra is újdonságként hatolt belém a gondolat: „Biztosan fájhat már a lába ebben a cipőben és a ruha is szoros lehet a hasán” Most csak ő a fontos. Inkább lemondok a „romantikámról”, hiszen mindennek ára van. Mért pont a szerelemnek ne lenne?
Nő:
Biztosan szép lett volna az a séta, mint akkor szerelmünk hajnalán. De nekem már a picire is kell gondolnom. Nem is sejtette mit ért meg, de megértette. Olyan jól esett, hogy egymást átölelve ballagtunk haza. Ez már olyan...család volt!
Hazaértünk. Sokáig álltunk egymást átölelve az előszobában, míg végre megcsókolt. Újra.
Férfi:
Persze, hogy megértettem. A világért se fárasztanám ki. Már csak a baba miatt is.
Talán mégis jobb lett volna a séta. Addig született volna valami ötletem. Így csak álltunk az előszobában és öleltük egymást. Éreztem az illatát, láttam gyöngysor mosolyát, és éreztem az elveszettnek hitt szerelmet is, ami most belőle áradt. Megcsókoltam. Újra.
Nő:
Aznap este visszaköltözött a hitvesi ágyba! És átölelt. Csak úgy átölelt. Olyan jó volt a vállán megpihenni. Egyikünk sem akart semmit. Egyszercsak éreztem, hogy kezdi felhúzni a hálóingemet. Kicsit megijedtem. Nem tudtam, hogy utasítsam vissza finoman. De csak a hasamra tette a kezét és adott egy puszit a homlokomra. Így pihentünk azután sokáig.
Férfi:
Visszaköltöztem a hitvesi ágyba. Átöleltem az én gyönyörű csodámat és hallgattam a lélegzetét a szívverését. És eszembe jutott a másik csoda. Kicsit felhúztam a hálóingét és a hasára tettem a kezem. Egy élet dobogott az ujjaim alatt. A mi közös életünk. Kimondhatatlanul boldog voltam. Szólni sem tudtam, de nem is akartam.
Nő:
Apás szülés volt. És nem is könnyű. A szülő utak, ugyebár. Megszenvedtem érte.
Legalább feleannyit vérzett, mint én. Szorítottam és önkéntelenül karmoltam a kezét közben.
Karjaiban feküdtem. Ő szüntelenül beszélt hozzám, mikor mit. Nosztalgiázott, bíztatott, mesélt, nyugtatott. Jó pár óra múlva világra jött a gyermek. Mosdatás után együtt vehettük karunkra. Én nagyon fáradt voltam, ő nagyon büszke. Mikor visszakerültem a kórterembe, már ott ült és úgy sírt, mint a záporeső, az én kemény családfő, szerelmetes férjem. Fölém hajolt és átöleltük egymást. És ekkor megszületett valami, talán a legfontosabb, a CSALÁD!
Férfi:
Apás szülés volt. Igen. Én akartam így. Karomban tartottam az én kincsemet.
És meséltem neki mindent, ami eszembe jutott. Biztatgattam, nyugtattam. Törölgettem a homlokát. Közben véresre karmolta a kezem. „Mit élhetsz te most át drága kincsem” – gondoltam és szó nélkül tűrtem a karmolásokat. Jó pár óra múlva világra jött a gyermek. Mosdatás után együtt vehettük karunkra. Nagyon büszke voltam, amilyen csak egy apa lehet.
És aztán belegondoltam. Ez a mi gyermekünk. Szerelmünk gyümölcse. Mostmár nincs te meg én. Nincs önzés, nincs vita, csak mi vagyunk már így hármasban, egy összetartozó közeg a Világmindenségben, akik egymásnak mindig mindennél fontosabbak.
Mire visszahozták a kórterembe én már ott vártam és – oh Férfiúi büszkeség – sírtam. Átöleltük egymást. És ekkor megszületett valami, talán a legfontosabb, a CSALÁD!
Két hét múlva bejelentkeztünk a Plébánián, hogy Isten áldását kérjük házasságunkra. És persze bejelentettük a keresztelőt is.
Talán egyszer – ha csak egy pillanatra is – megérinthetjük, ismét, ISTEN UJJÁT!
