Illyés Gyula: Farsang

Illyés Gyula: Farsang 

A zene harmadnapja szólt már,

harmadnapja a friss zene!

a kis parasztház harmadnapja

szinte keringett már bele!

A víg zenébe, ami nappal

megragadt még a ház körül,

de éjjel, már harmadik éje,

diadalmasan szétterült,

szétfolyt és fölszállt büszke jelként

s a kicsi ház, a tél, a hó

fölött lengett mint mesebéli

víg népekkel telt léghajó.

Örömmel, vígsággal, reménnyel

duzzadó léggömb odafent

a téli éjben s kosarában

mi a kis házban idelent,

a kis házban, hol harmadnapja

a konyha és a két szoba

a félfalunak volt etető-

itató paradicsoma

mérföldre szállott hivogatva

a káposzta, a bor szaga

s nem szállt hiába, ilyen lakzit

a környék nem látott soha!

Kamasz voltam már, serkedő

bajuszú embernyi diák,

hogy megmutassam álltam a tort,

álltam már három éjjen át,

fújtam a nótát és a füstöt,

s a sűrű füstfelhők alatt

forgattam kurjantva a tömzsi,

sikongó hajadonokat

és ittam egyre, ha egy percre

a zene el-elhallgatott

mintha temetnem kellett volna

valami nagy-nagy bánatot.

S nevettem egyre bár a bútól

majd leszakadt bent a szivem

forrón, bolondul megszerettem

a kis menyasszonyt, kit sosem

láttam azelőtt s aki itt is

zavartan és szégyenkezőn,

pirosan s egyre félszegebben

csak néha-néha tünt elő;

tétova szeme a szegénynek

s már kendőbe kötött feje

hirdette, hogy, mi már ilyenkor

megesik: megesett vele.

Néztem kerekded szöszke arcát

s úgy elfogott a fájdalom,

hogy ültömben csak végig nyultam

féltesttel ott az asztalon,

könny és kidőlt bor mosta arcom,

sírtam, minthogyha ezután

nem maradt volna, ő lett volna

a legeslegutolsó lány,

mintha megcsaltak volna, mintha

egy szép ígéret foszlana,

mintha a földön senki engem

nem szerethetne már soha.

Kint pisztolyok durrogtak egyre

hirdetve a hirt messzire

kutyák nyíttak, oh kivert ebként

nyittam volna én idebe,

nyeltem a bort, hogy csillapitsam

az őrületet, mit magam

félve figyeltem, de a bor csak

tűzre olaj volt, - magasan,

egyre dúsabban lángolt tőle

fájdalmam eladdig, amíg

ködlő szemmel már azt se tudtam

hogy a sok lány közt ő melyik.

Oh az a düh! Összefolyt minden.

Mindenre jól emlékezem,

mintha még egy alakba láttam

volna magamat mögülem.

Tudtam mit teszek s azt is tudtam,

mást teszek, amit akarok

börtönben voltam s tudtam azt is,

hogy rab vagyok, hogy vak vagyok

kapkodva forgolódtam. Hol vagy

te szép, egyetlen, drága lány!

Megnéztem mind. Nem emlékeztem.

Egyforma volt már mindahány.

Tehetetlenül, mint bűbájló

szemverés, varázslat alatt

bús mesehős kerestem azt ki

régi magamnak visszaad.

Jártam a párok közt s belül bár

csavart, fojtott a fájdalom

riadtan hallgattam a csengő

kacagást, tréfát ajkamon.

Derékon kaptam, akit értem

és roptam a táncot vele

a vad zenére, amely zengett,

bongott már harmad éjjele.

A zenére, mely itt cseng most is

fülembe és meg-megriaszt:

rajtad azóta is a vakság!

nem lelted meg ma sem magad!

A zenére, mely vad folyamként

sodort, forgatott pörgetett,

a zenére, mely végül mégis

valaki karjába vetett.

Magam sem tudom már mióta

keringtem, amikor szemem

észrevette, hogy órák óta

mindig egy lány táncol velem.

Csak szemem tudta ezt sokáig,

a szemem s még nem a szívem

A szemem s talán derekának

karcsúságáról tenyerem.

Egy lány, ugyanaz, járta vélem,

lebbent, fordult, de visszatért,

visszatért folyvást, megismertem

két vállamon már a kezét.

Ő jött velem az asztalhoz is,

mellettem ült, el nem maradt,

dugdosta, - már ahogy az illik, -

kezem elől a poharat.

Igy folyt az éj, a harmadik már,

egyre sűrűbben, vastagon.

Mintha gyötrődve egyszer kint is

jártam volna az udvaron.

Ott mondhattam el néki mindent:

holdat és csillagsereget

vélek látni szavát idézve:

«itt én is jó leszek neked!»

Ezt mondta, - búsan, vagy nevetve? -

nem tudom. Nem is szólt talán.

Se rá, se másra, semmire sem

emlékszem vissza ezután.

Reggel sápadtan, dideregve

oszolt a násznép a havon.

Az új párral a zene messze

szállt már egy zörgő fogaton.

Borzongva fürkésztem a csizmás

Nem ismertem meg közülük már,

nem ismertem már senkit itt -

Mintha akikkel együtt voltam,

az a vigadó, daloló

násznép maga is elszállt volna

egy mesebeli léghajón...

Kifosztva, idegenül, árván

tekintgettem magam köré

és botladoztam be a törpe

szánba apám, bátyám közé.

Futott a két ló, kövér combjuk

szapora változásai

mint másvilági szörnyű arcok

rettentő vigyorgásai

gúnyoltak, ugráltak előttem

amíg pillám le nem ragadt,

s köpte aztán is gyors patájuk

arcomba a havat, sarat.