Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha égen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.

Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs.

Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből,

haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad,

ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban,

s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:

"Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre.

Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek.

A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott

: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna.

Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte,

fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek.

És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb

- mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni.

Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre,

egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban,

ahogy az a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

Fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad,

s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat.

Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas.

Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:

"Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott.

Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott..

.Azaz dehogyis a földre!

Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre.

S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte,

fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint amikor vihar támad.

S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja.

Jöttek esők,hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt,

de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, piros pipacs már azóta sok magvát a szélbe szórta,

s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

(forrás: mozaik.bloglap)