Ács Klára: A szeretet virága
Irigység országának királya nagybetegen feküdt és senki sem tudott rajta segíteni.
Hiába jöttek tudós orvosok, hiába írták egyik orvosságot a másik után,
Irigység országának királya egyre nyögött, sóhajtozott:
- Oh, jaj, végem van, nincs senki, aki segíteni tudna rajtam. Pedig mindenemet,
az egész országomat adnám annak, aki meggyógyítana engem.
Adta is volna azért, hogy még egyszer egészséges legyen. Igaz,hogy eddig soha senkinek sem adott. Bezárta ajtaját mindenki előtt, hogy még kérni se jöhessenek hozzá. Ezért is hívták Irigység ország királyának. No meg azért, mert az országban mindenki hozzá volt hasonló. Dehogy is segített volna ott egyik ember a másikon. Dehogyis adott volna valaki a szegénynek. Mindannyian irigyek és rossz szívűek voltak. Feküdt is most a király nagybetegen és elhagyottan, anélkül, hogy bárki is segíteni tudott volna rajta.
Meghallotta ezt a szomszéd ország legszegényebb legénye, akinek semmije és senkije sem volt. Csak sok szíves szava mindenkihez és áldott jó szíve, amely mindenkin megesett, akit szenvedni látott.
Most is az volt az első gondolata, hogy elmegy meggyógyítani Irigység országának királyát. Hiába mondták neki:
- Sohse fáradj, mert ő azt nem érdemli meg. Ő sem segített soha senkin. Rajta se segíts te.A szegény legény azt felelte:
- Megyek és segíteni fogok rajta, mert azt akarom, hogy lássa, milyen nagy hatalom a szíves szó és a jóság. Sokszor többet ér egy egész országnál is.
Köpönyeget vett magához, hátha fázni talál. Kosárka gyümölcsöt is vitt, hogyha megéheznék. Azonkívül pár csizmát lógatott a vállára, legyen mibe belehágni, ha fölsebezné a lábát. Csak azért nem húzta fel mindjárt, mert arra gondolt, ha előbb megszokja a puha járást, később rosszul esnék a tüske, kavics. Hát a kényelmet inkább későbbre hagyta, majd ha már nem lesz olyan ruganyos a lába.
Ment, mendegélt. Messze volt még Irigység országától, mikor egyszerre csak hangos sóhajtozást hallott.
- Éhes vagyok! - sírt fel egy vékony gyermekhangocska.
A szegény legény kicsi kosarára nézett. Bizony csak annyi volt benne, amennyi neki kellett volna. De azért nem habozott, odaadta egész kosárkáját a szegény gyermeknek. Aztán tovább ment.
Hűvös nagy szél kerekedett.
- De jó, hogy köpönyeget hoztam - gondolta éppen akkor, mikor megint hangos nyöszörgést hallott. Görnyedt anyóka haladt arra és csak úgy didergett a nagy hidegben.
- Oh, segíts rajtam, édes fiam - könyörgött neki.
A szegény legény most sem habozott, hanem rásegítette a köpenyét és ámbár ő nagyon fázott, széllel, hideggel dacolva, tovább ment.
Amint így mendegélt, egyszerre csak fájni, égni kezdett mindkét lába.
Feltörte a kavics, felszaggatta a tüske.
- Most már ideje volna, hogy felhúzzam a csizmámat - gondolta. - Mostanáig őrizgettem őket. Most majd őrizzék ők két sebes lábamat. Mire elszakadnak, éppen célhoz érek. Akarta is húzni a lábára. De hirtelen valaki vállon fogta.
- Öreg ember vagyok, atyád lehetnék már. Fázik a két lábam. Szánj meg, add nekem a csizmáidat. Nem gondolkozott a szegény legény, hanem odaadta.
Ment aztán éhesen, fáradtan, fázott a hideg szélben, csizma nélkül, feltört, sebes lábaival, de nem zúgolódott. Egészen természetesnek tartotta, hogy segítenie kell azokon, akik rászorultak.
Ment a szegény legény és észre sem vette, hogy szíve fölött apró virágocska nyiladozott. Csak akkor látta meg, mikor már akkora volt, hogy egészen elborította őt, akár egy puha nagy köpönyeg. Nem fázott már és csodák csodája éhes sem volt. A fájós lába is gyógyulni kezdett. A fehér virág pedig nőtt, nőtt. Már akkora volt, hogy a lábáig ért le. Ekkor a szegény legény lehajolt érte és fölemelte.
Most vette csak észre hol van. Sóvárgó irigy szemek nézték és kapzsi kezek nyúltak ki utána. Mindjárt tisztában volt mindennel.
- Elérkeztem Irigység országába - mondta és tépdesni kezdte a fehér virág szirmait. Aztán elszórta Irigység ország lakói között. Kaptak is utána, csakúgy tépték a kezéből. Hanem, amint a fehér virághoz értek, egyszerre valamennyien megváltoztak. Sóvárgó, irigy tekintetük ellágyult. Kemény szavuk szíves lett és szívük közepéből kiugrott a gonosz kis manó, ami eddig bennük lakott. Futott, futott, amint csak vitte a lába.
Mert a fehér virág, amely a szegény legény szívéből nőtt ki és amelyet megérintett a kezük, a Szeretet virága volt, mely mindannyiukat kigyógyította az irigységből.
Vitték nagy diadallal a szegény legényt a király elé.
- Itt van, aki meggyógyít téged - mondták neki.
- Érintsd meg a szívem virágát - biztatta az ifjú. S amint a király keze hozzáért, azonnal talpra ugrott és minden fájdalma megszűnt egyszerre.
Oda is akarta adni mindjárt egész országát a szegény legénynek.
De ő nem fogadta el, hanem így szólt:
- Tartsd meg, királyom, mert hiszen én így is gazdagabb vagyok nálad. Akinek szívében a Szeretet virága nyílik, az több kinccsel bír, mintha egy egész ország fölött uralkodna. Én megelégszem azzal, hogy továbbra is szegény legény maradjak és csak azt kívánom, hogy legyen mindig egy köpönyegem, egy pár csizmám és egy kosárka gyümölcsöm, hogy másokon segíthessek. Tőled pedig csupán azt kérem, ültesd el az én fehér virágaimat, úgy hogy mindannyi helyében ezerannyi nyíljon.
A király ezt meg is tette. És attól a perctől fogva nem hívták őt többé Irigység ország királyának, hanem ő lett a legjobb és legnemesebb szívű uralkodó hetedhét országban, de még az Óperenciás-tengert is beleértve.
(Forrás: Ács Klára: Gyermekszobám – tündérváram. Mesék. Bp., Tolnai, 1935.)
