Reményik Sándor: Napocska

Reményik Sándor: Napocska

Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvirágok.
Az égen csak a " napocskát " szeretted.
Nem a Napot, vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám...

Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elrendezetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok,-
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bújdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...--

Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is-
Visszaverői örök sugaraknak-
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel.--
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott "napocska",
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
" A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy...

De olvastam egy álmodó tudós
Elméletén,- az úgy tetszik nekem...
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba,-
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem. "
Elhallgattunk azután mind a ketten.--
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bújdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...

Ó Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bújdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál,
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is-:
Tükre lennének örök sugaradnak...