Erdélyi József: Várlak..

Erdélyi József: Várlak...

Szeptemberi nap, délelőtt
zsongó kaptár az egyetem,
fiuk-lányok járnak ki és be, -
vagyok köztük vadidegen,
garaboncás... Én elkerültem
a tudományok templomát,
sose kívántam semmiféle
viaszpecsétes diplomát.

Kétszerhét éve, jártam itt már,
találgattam hogy mi legyek,
de nem tudtam dűlőre jutni
s gondoltam jobb, ha kimegyek.
Kétszerhét éve s ujra itten,
ahol a bölcseség honol,
itt állok, ülök, járok, várok,
mint egy megéledett szobor...

Várlak... Nézem a lányokat,
kereslek köztük tégedet,
mint rengeteg arckép között
a te legszebb arcképedet,
mint ritka ékszerek között
egyetlen, bűvös darabot, -
várlak, kereslek szüntelen,
mint szabadulást a rabok.

Mint rossz diák az óra végét,
úgy várom csengő hangodat,
várlak, mint sanyargó vetés
a tavaszi napsugarat,
vagy mint egy súlyos sebesült,
a két lövészárok között,
a drótakadályok előtt,
nyitott érrel, a kötözőt.

Várlak, mint első gyermekét
az ifju nő, beteg a kést,
bűnbánó a feloldozást,
őrmester a kitüntetést,
vagy mint tanyánhagyott gyerek
a nagyvásárba ment anyát, -
jöjjön, csak jöjjön haza, nem baj,
ha nem is hoz vásárfiát.

Várlak, mint körülzárt erőd
a felmentő hadsereget,
mint holtak a feltámadást, -
úgy várlak, várlak tégedet,
mint a zsidók a Messiást, -
már azt hiszik: nem is jön el
s várják és múlik az idő,
az év, a száz, a sokezer...

Már azt hiszem: nem is lehetsz...
Nézem, nézem a lányokat,
két szemem jár mint a vetélő,
futkosva és meg-megakad. -
Talán megöltek, én szerelmem,
megosztoztak szépségeden,
arany hajadon, arcodon,
tökéletes termeteden...

Várlak s nem jössz. Talán nem is vagy,
csak én álmodtalak, talán
csak őrültszép rögeszme vagy,
e szép aranyhajú leány,
én magam is csak úgy vagyok,
mint egy ősrégi kőszobor,
mely vár a sötét föld alatt,
felássák még valamikor...

Várlak, mint indúlásukat
az első menetszázadok
és mint a békét az utólsók
s ellened még sem lázadok, -
mint hadisten-tábornokot
a szegény bundás regruta, -
várlak, mint gazdáját, úrnőjét
a jólidomított kutya...

Ha jössz, ha nem jössz: várlak én
s várnálak napon-éjen át,
várnálak télen-nyáron, száz és
százszor százezer éven át, -
hisz várlak, várlak, amióta
ez a világ világ.... Mi ez,
a kis idő, egy óra, kettő,
három... Félek, hogy vége lessz.

Várlak s nem unom magamat:
a szebbnél-szebb gondolatok
virág-gyümötcsözönnel jönnek
s én bennük úgy válogatok,
mint a lányokban s nem találok
egyet se méltónak ahoz,
hogy téged várlak, tégedet,
kit szerencsém tán idehoz, - -

itt vagy, - te hasonlíthatatlan,
élő szobor, kép, költemény,
te szép, te jó, kiért e rút,
e rossz világra jöttem én, -
itt vagy... Olyat dobban a szívem,
mint születésem hajnalán,
s mint majd, ha meghalok utánad,
én csókpecsétes, arany diplomám!
(Nyugat- 1932)