Gárdonyi Géza: Mikor a földön

Gárdonyi Géza: Mikor a földön

Mikor a földön leány születik,
egy fiucska álmában mosolyog.
Egymástól bármily messze vannak is,
de ez a kettő találkozni fog.

S akkor egymáson megáll a szemők,
S bár ajkuk hallgat, kiált a szívök:
- Ki ez? - kérdi a lány.
- Ez az! - szól a legény.
S kezdődik a földön új szerelmi regény.
*
A parton álltam. Hajóra vártam
a májusi napnak enyhe sugarában.
S ahogy ott jött-ment a parton fönt, lent
a város népe, - mélázva csodáltam.

És a Dunaparton ekkor jött egy leány.
Rövidszoknyás lány volt, de már felvirágzó,
valami rejtelmes szépséget sugárzó;
haja gesztenyeszín, szeme szelíd s barna,
mondhatatlan kedves, gyönge, fehér arca.

Jött.

Oly ismerős, mintha volna csak eggyetlen,
s csodálatos: mégis-mégis ismeretlen.
Festmény tán, amely a keretből kilépett?
Álomkép, amely a valóságba tévedt?

S jött.

Könnyen és lengén, mint a virág-pehely,
melyet a tavaszi szellő karja emel.
Kék ernyőjét a nap fénye általjárta.
karcsu derekán is kék volt a kabátja;
a szoknyája fehér, kesztyűje is fehér;
szépmetszetű ajka piros rózsalevél.

S ő jött. Rámpillantott szelíden, nyugodtan.

Hallottam mesélni még gyermekkoromban,
hogy a mező fölött augusztusi éjen
hirtelen kétfelé szakad a sötét menny
s fény árad belőle. És egy pillanatra
a virrasztó pásztort csoda kápráztatja.
Ily látomány volt ez. Fény áradt énreám,
mikor rámpillantott a kedves szép leány.

Nem tudtam mi neve, s majdnem megszólaltam.
Nem tudtam hova megy, s majdnem meg- ragadtam.
S ő is rámnézett, mint az erdővágásbul
a kilépő őz, ha a tájékra bámul...

Óh ha akkor szívem szólhat nyelvem helyett,
Te kedves! - ezt mondom s nyujtom a kezemet, -
óh mily régen várlak, mióta csak élek!
Hova mégy? hol lakol? minek hívnak téged?

De a hajó akkor beszállót csengetett.
A leány továbbment. Ment, szinte sietett.

Én még a hajón is utána bámultam.
Oly szomorú voltam, csaknem elájultam