Ha emlegettek, köztetek leszek.
De fáj, ha látom könnyetek.
Ha rám gondoltok mosolyogjatok,
Mert én már Istennél vagyok!
2015. október 30., péntek
2015. október 28., szerda
2015. október 27., kedd
KKözelebb, közelebb, Uram, hozzád!
A Katolikusoknál így énekelik:
Közelebb, közelebb, Uram, hozzád!
Boldogan ölelem keresztedet át.
Édes lesz az nekem, hisz te fogod kezem.
Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!
Ha vándorutamon a nap leszáll,
Nyugtot fáradt fejem csak nálad talál.
Álmomban rebegem, ó emeld a szívem:
Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!
Lépcsővel álmodom, hozzád vezet,
Kegyelmed fölsegít azon engemet.
Angyali szózat hív, repes feléd a szív,
Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!
Tövises szűk úton a mennybe fel,
Vándorló gyermeked bizton jut majd el.
Angyalok szárnyain segíts, segíts nekem.
Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!
Repeső szárnyakon, felhőkön át,
A csillagok fölé, fel, Uram, hozzád.
Melletted a helyem, ó emeld a szívem.
Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!
Tudom, ha arcodat megláthatom,
Véget ér majd akkor sok-sok bánatom.
Sóhajom végszava e hű ima legyen!
Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!
(A hatodik versszak nem része az eredeti dalszövegnek, csak később adták hozzá.
Magyarországon kívül sehol nem éneklik ezt a bizonyos utolsó versszakot.)
370. opusaként komponálta az ismert pesti zeneszerző, Hetényi-Heidelberg Albert valamikor 1912 tavaszán vagy nyarán a"Dráma az Óceánon" című "fantasztikus ábrándját"
André Rieu - Közelebb, Istenem, Hozzád
Egy másik szöveg változat:
Megyek már ó Uram, mindig feléd,
Fájdalmas szent úton, mindig feléd!
Oly sok keserve van, de ez az én utam,
Hisz hozzád visz, Uram, mindig feléd.
Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,
Fájdalmak útjain mindig feléd!
Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,
Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.
Ha este száll reám csöndes helyen,
Álomra hajtanám fáradt fejem.
Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,
De álomszárnyakon szállok feléd.
Szívemtől trónodig - mily szent csoda! -
Mennyei grádicsok fényes sora.
A szent angyalsereg mind nékem integet.
Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!
Álomlátás után hajnal, ha kél,
Kínos kő-vánkosom megáldom én.
Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem
Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!
Csillagvilágokat elhagyva már,
Elfáradt lelkem is hazatalál.
Ha majd hozzád jutok, lábadhoz roskadok,
Ottan megnyughatok örökre én!
Van egy fordítás az Evangélikusok éneles könyvében...
Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,
Fájdalmak útjain mindig feléd!
Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,
Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.
Ha este száll reám, s csöndes helyen
Álomra hajtanám fáradt fejem:
Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,
De álomszárnyakon szállok feléd.
Szívemtől trónodig – mily szent csoda! –
Mennyei grádicsok fényes sora.
A szent angyalsereg mind nékem integet.
Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!
Az álom s éj után kél újra fény,
Új hittel a követ megáldom én.
Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem,
Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!
Csillagvilágokat elhagyva már,
Elfáradt lelkem is hazatalál.
Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok,
Ott majd megnyughatom örökre én!
Még több olvasnivaló a Wikipédiában
A szöveg íróját valószínű a Bibliában talált leírás ihlette:
A szöveg íróját valószínű a Bibliában talált leírás ihlette:
Michael Willmann: Jákob álma (kb. 1690)
Mózes I.-28
10. Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott.
11. És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és vőn egyet annak a helynek kövei közűl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen.
12. És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon.
13. És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak.
14. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei.
15. És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam.
16. Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam.
Thomas Hardy: Az utolsó krizantém
Thomas Hardy: Az utolsó krizantém
Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.
E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?
Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?
Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.
Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?
- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.
(Ford.: Vas István)
Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.
2015. október 25., vasárnap
Aranyosi Ervin: Az őszi Nap
Aranyosi Ervin: Az őszi Nap
Az őszi Nap fejét párnájára hajtja,
Hegy felett az arcát kis felhő takarja.
Sárgás fénye kopott, nyárba belefáradt.
Árnyéka rőt-vörös, kinézete bágyadt.
Színeit a múló természetre festi,
bokrokra és fákra szemét rámereszti.
Amerre csak ellát az ősz otthonában,
sárguló levelek maradnak nyomában.
Sárguló levelek, vörösek és barnák,
a kikelet zöldjét mind-mind eltakarják.
Végső színes bálra készül a természet,
árnyat adó lombot fal fel az enyészet.
Levéltakaróját a földre teríti,
hűvös őszi széllel kedvünk keseríti.
Esővel önt nyakon, a lelkünkbe gázol,
hosszú út porába fényes csíkot mázol.
Szomorún pislákol az ősz Napsugára,
a hegy mögé bújik, hagyjuk hát magára.
2015. október 23., péntek
Dsida Jenő - idézetek
"Jöhet ezután százszor is az ősz,
Az én szememnek nem hull már a könnye:
Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
Hogy nem búcsuzunk senkitől
És semmitől és sohasem örökre!"
(Dsida Jenő)
"Valami volt.
Mint mikor megakad az óra
s tovább ketyeg,
egy szomorú angyal szivárványra mosolyog
és újra pityereg.!"
(Dsida Jenő)
"Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után."
(Dsida Jenő)
2015. október 21., szerda
Emlékezzünk méltósággal 1956 Áldozataira!
"A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak,
hogy óvnunk kell minden cseppjét."
/Albert Camus (1957)
Jankovich Ferenc: Idei hó
Jankovich Ferenc: Idei hó
Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.
Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.
S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,
amiket elzokogni szóval költő se tud… A rím
csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!
Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász…
Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:
hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt, lángolóban!
A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...
S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?
Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá… Csak ez:
ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!
Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered…
Nem adnék a világért egy döglött egeret!
Mindennek vége… Az ég is, mint mindig, elhagyott!
Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;
máshova hullt… Mert nekünk még abból se jutott!
Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott
könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai
felett e könnyű hólepel? … Mit akar mondani?
Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!
Mindennek vége… Üresek a gyárak, egyetemek,
feldúlt kaszárnyák s tört szívek… Fegyvert letéve,
falkákban mennek el az élők! Mindennek vége…
Bányáinkat víz önti… Lassacskán nincs mivel
tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel
s gyásszal a lelkünk… Sokan kifutnak, más ég határain
nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn
koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt
a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,
s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen…
Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten.
Halál-játék volt, vége… Vége? Jobb is talán,
ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán
többé a golyók! Csak félünk… Búvunk, mint negyvennégyben:
dermedten vakulunk a hideg sötétségben -
S az élet fenyeget, föld színén maradottak:
hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?
És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk -
S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?
S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:
hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot…
S undor lesz e szó: Forradalom… Megtagadjuk az Istent
és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent -
S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!
Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:
s elborzadunk… úgy tekintünk vissza, arra a napra:
mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,
hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt…
S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt…
Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák
szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyen újra tiszták
és rendesek!… Minden bűnjelt okosan félre vetni -
s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi…
De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok…
S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok…?
Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?
Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?
Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna:
ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna…
De ha volna: lássa szemmel… Hisz én csak verset mondok, -
Örökláng gyúlt!… Nincs vége még!… Mit beszéltem bolondot.
Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!
S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!
Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágo romjai
egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni…
Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.
Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.
Éllj hát, hazám még… Sok fiad bár érted sírba rogy:
lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,
kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -
lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ…
Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?
Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?
Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:
kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el…?
Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?
S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?
S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom
lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?
S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:
madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!
Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,
s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...
Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát
faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,
hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,
mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.
(1956. november 23.)
Zelk Zoltán: Őszi mese
Zelk Zoltán: Őszi mese
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál?
No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jóreggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
- Nem baj, ha meghalok –gondolta-, úgy sem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját : szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár – ujjongott a falevél -, akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
- Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itthagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték : ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
A Feszty - Körképről..., és látható 3D-n!
Feszty Árpád (született: Rehrenbeck Árpád Szilveszter,
Ógyalla, 1856. december 21. – Lovrana, 1914. június 1.)
magyar festőművész.
Feszty-Körkép Története: Itt olvasható
(forrás: Wikipédia)
2015. október 17., szombat
2015. október 16., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)