Szuhanics Albert: Október vége

Szuhanics Albert: Október vége

Lassan bizony októbernek vége,
és az évszak halad tél felé.
Még hörpintünk a bágyadt napsütésbe.
s minden korty a szomjas emberé.

Látod ma már ajándék a napfény,
a melengető langyos levegő.
Szélcsend ül rá fáradt vállaimra,
s már feldíszítve vár a temető.

Kimegyek a halottak napjára,
mécsest, gyertyát, virágot viszek.
Megtisztelni, akik eltávoztak,
mert él a lelkük, én ebben hiszek!

Gyertyafények pislognak az éjben,
mint égnek tükre, sírkertünk olyan.
Csillagként világít sok fény lenn,
az égi otthon s földi egyben van.

Emlékezem, míg a mécsest nézem,
élőn táncol most a kicsi láng.
Bár eltávoztak rokonaim régen,
az emlékük bennem él tovább!

Tovább él a lelkük fenn a mennyben,
ahonnan a sorsunk figyelik.
Ők lesznek tán jövőnk nemzedéke,
sok közülük újra születik...

A fáradt test megpihen a földben
hús a földhöz, csont a kőhöz tart.
Visszaadjuk maradványunk rögnek,
testünket mely kiállt sok vihart.

Ősz virága, elmúlás virága,
díszíti a kedves hantokat.
Anyaföldünk e fájó szegletjén,
feltámasztunk emlék-arcokat.

Még egy napra ismét köztünk élnek,
úgy feléled az emlékezet.
Szinte érzem, sok elhunyt családtag,
mellettem áll, ím megérkezett...

És e napon megnyílnak a kapuk,
az idők síkján visszaléphetünk.
Úgy gondolnánk elfeledtük őket,
de ráérzünk, mindig szeretünk!

Örökké szeretünk, sorsnak vándorai,
nem halunk meg, mert az élet él.
Csak fáradt testünk, földnek ajándéka,
egyedül az, ami elalél...!
   
(Debrecen 2007. október 30.)