Túrmezei Erzsébet: Adventi éjszaka

Túrmezei Erzsébet: Adventi éjszaka

Fehér takaró,

ezüst fénytartó,

valót eltakaró.

Mintha nem volna más,

csak ez a ragyogás:

titokzatos, csodás.

Nincsen se hang, se zaj,

nincsen se seb, se baj,

se sóhajtás, se jaj...

Se bűn, se szenny, se sár,

se szín, se könny, se kár,

csak hó és holdsugár.

Hiszen így volna jó.

De nem ez a való.

Csal a fénytakaró.

Alatta szenvedés,

szenny, sár, ... elfödni és

elrejteni kevés

a hó és holdsugár.

De Valakire vár

a holdfényes határ.

S ez az adventi, mély,

havas és holdas éj,

titkot tud: Jön! ... Ne félj

Túrmezei Erzsébet: Eljön

Túrmezei Erzsébet: Eljön

Ádvent. Szelídzengésű üzenet. 

Eljön! Eljön! 

Beteg, a gyógyulásod, 

rab, a szabadulásod, 

halott, az életed. 

Szomorú, most jön az öröm! 

Erőtlen, most jön az erő! 

Éjbe' járó, hajnalra váró, 

fölkel a fény neked. 

Zendül az ég, 

zendül a föld, 

Isten izent: 

Eljön! Eljön! 

Ádvent! Ádvent! 

Ádvent. Dörög rendíthetetlen, 

kemény királyi üzenetben. 

Eljön. Eljön. 

Ha elkerülöd a mosolyban, 

elédkerül mint könny, sikoltás. 

Ha a bölcsőben meg nem látod, 

utadat állja mint koporsó. 

Eljön az Első és Utolsó. 

Ha mint templom szelíd harangja 

nem találhat szíven a hangja, 

ágyúk ádáz tüzében hallod 

ítélni rajtad majd e hangot. 

És rombadőlhet minden oltár, 

elnémulhat zsolozsma, zsoltár, 

házad küszöbén fog megállani... 

A munkazajban, léha dalban, 

vagy az éj titkos csendjében fogod 

közelgő lépteit meghallani. 

Eljön, eljön! Ki nem kerülheted. 

Ha kikerülöd mint kegyelmet, 

úgy kell bevárnod mint ítéletet. 

Hallod? Hallod? 

Mozdul az ég, mozdul a föld, 

Isten izent: 

Eljön. Eljön. 

Ádvent. Ádvent.

Dévényi Erika: Boldognak lenni

Dévényi Erika: Boldognak lenni

Boldognak lenni, örülni mit jelent?

Valamit érezni, mely szárnyalni késztet

Szökellve szaladni a tavaszi réten át

Nem taposva el a virágok illatát

Hátunkon feküdni a zöld fű bársonyán

Kezünket széttárva, hogy ölelésre vár

Karunkba zárni az egész eget

A nap sugarával kötözve meg

Testünket érezni, mint levegő buborék

Mely a felhőkön pihenve áradhatna szét

Lebegni egy gyönyörű nagy tó vizén

Tudva, hogy nem ragadhat el a mély

Önfeledten táncolni az utca közepén

Szédülten forogni a hegyek tetején

Ismeretlen embereket a karunkba zárni

Zavart pillantásuk csak nevetve csodálni

Magunkkal hívni, hogy szép a világ

Ha érezni akarja velünk élheti át

Kérés nélkül adni szüntelenül

Kérdéseket nem hagyva válasz nélkül

Boldognak lenni, csak annyi, érezni

Isten szeretetét magunkba zárni

De van egy másik boldogság, mely más utat jár

Nem kifelé mutat, a szívekig meg sem áll

Nincs rohanás, nincs tánc vagy nevetés

Csak apró rezdülések, boldog remegés

Az arc ekkor már nem a mosolytól szép

Hanem a sírás természetessége az ék

A könny az örömöt patakká formálja

Minden cseppjében Isten áldása

S amikor szinte mindez már fáj

Az igaz boldogság rám akkor talál

Dévényi Erika: Szeretném

Dévényi Erika: Szeretném

Szeretném látni a mosolyt az arcodon

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon

Szeretném látni a boldog szemeket

Amelyekből más is erőt meríthet

Szeretném hallani a boldog nevetést

Amely mindig őszinte és békés

Hallani, ahogy a jót dicséri szád

S nem az elégedetlenség nehezedik rád

Szeretném érezni, hogy békés a világod

Hogy hiteddel a rosszat leigázod

Felülkerekedsz a súlyos bánaton

Hisz Isten veled van minden utadon

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol

Ha válaszút előtt botladozol

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak

S ehhez legyen az a hely a templomod

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna

A fénysugár lelkedig hatolhatna

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék

A bánatodban is szívesen osztoznék

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked

Szeretném, akár a könnyeid árán is

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet

De a követ neked kell a földről felemelned

Drága Szüleinkre emlékezek...

Ha emlegettek, köztetek leszek.

De fáj, ha látom könnyetek.

Ha rám gondoltok mosolyogjatok,

Mert én már Istennél vagyok!

Szeretteinkre emlékezünk november 1-n. / Képeim - 2015

  

KKözelebb, közelebb, Uram, hozzád!

A Katolikusoknál így énekelik:

Közelebb, közelebb, Uram, hozzád!

Boldogan ölelem keresztedet át.

Édes lesz az nekem, hisz te fogod kezem.

Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Ha vándorutamon a nap leszáll,

Nyugtot fáradt fejem csak nálad talál.

Álmomban rebegem, ó emeld a szívem:

Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Lépcsővel álmodom, hozzád vezet,

Kegyelmed fölsegít azon engemet.

Angyali szózat hív, repes feléd a szív,

Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Tövises szűk úton a mennybe fel,

Vándorló gyermeked bizton jut majd el.

Angyalok szárnyain segíts, segíts nekem.

Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Repeső szárnyakon, felhőkön át,

A csillagok fölé, fel, Uram, hozzád.

Melletted a helyem, ó emeld a szívem.

Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Tudom, ha arcodat megláthatom,

Véget ér majd akkor sok-sok bánatom.

Sóhajom végszava e hű ima legyen!

Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

(A hatodik versszak nem része az eredeti dalszövegnek, csak később adták hozzá.

 Magyarországon kívül sehol nem éneklik ezt a bizonyos utolsó versszakot.)

Váratlanul előkerült magyar zenemű a Titanic pusztulásáról

370. opusaként komponálta az ismert pesti zeneszerző, Hetényi-Heidelberg Albert valamikor 1912 tavaszán vagy nyarán a"Dráma az Óceánon" című "fantasztikus ábrándját"

André Rieu - Közelebb, Istenem, Hozzád 

Egy másik szöveg változat:

Megyek már ó Uram, mindig feléd,

Fájdalmas szent úton, mindig feléd!

Oly sok keserve van, de ez az én utam,

Hisz hozzád visz, Uram, mindig feléd.

Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,

Fájdalmak útjain mindig feléd!

Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,

Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.

Ha este száll reám csöndes helyen,

Álomra hajtanám fáradt fejem.

Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,

De álomszárnyakon szállok feléd.

Szívemtől trónodig - mily szent csoda! -

Mennyei grádicsok fényes sora.

A szent angyalsereg mind nékem integet.

Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!

Álomlátás után hajnal, ha kél,

Kínos kő-vánkosom megáldom én.

Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem

Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!

Csillagvilágokat elhagyva már,

Elfáradt lelkem is hazatalál.

Ha majd hozzád jutok, lábadhoz roskadok,

Ottan megnyughatok örökre én!

Van egy fordítás az Evangélikusok éneles könyvében...

Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,

Fájdalmak útjain mindig feléd!

Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,

Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.

Ha este száll reám, s csöndes helyen

Álomra hajtanám fáradt fejem:

Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,

De álomszárnyakon szállok feléd.

Szívemtől trónodig – mily szent csoda! –

Mennyei grádicsok fényes sora.

A szent angyalsereg mind nékem integet.

Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!

Az álom s éj után kél újra fény,

Új hittel a követ megáldom én.

Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem,

Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!

Csillagvilágokat elhagyva már,

Elfáradt lelkem is hazatalál.

Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok,

Ott majd megnyughatom örökre én!

Még több olvasnivaló a Wikipédiában

A szöveg íróját valószínű a Bibliában talált leírás ihlette:

Michael Willmann: Jákob álma (kb. 1690)

Mózes I.-28

10. Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott.

11. És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és vőn egyet annak a helynek kövei közűl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen.

12. És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon.

13. És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak.

14. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei.

15. És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam.

16. Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam.

Thomas Hardy: Az utolsó krizantém

Thomas Hardy: Az utolsó krizantém

Miért csak most bontja ki még

Rezgő tollazatát?

A vörösbegy most sírja énekét,

S meghal minden virág.

E nap már minden levelet

És bimbót szólított,

Hogy virágokért többet nem tehet -

Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett

A sürgetés szerint,

Csak most, mikor levéltetemek

Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,

A tündöklés oda.

Mi várja? didergeti zordonan

Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,

Az ostoba remény,

Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a

Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait

Ész hajtaná, pedig ez

Csak egy maszk a sok közül, amit

A Nagy Arc magára vesz.

(Ford.: Vas István)

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat.

Aranyosi Ervin: Az őszi Nap

Aranyosi Ervin: Az őszi Nap

Az őszi Nap fejét párnájára hajtja,

Hegy felett az arcát kis felhő takarja.

Sárgás fénye kopott, nyárba belefáradt.

Árnyéka rőt-vörös, kinézete bágyadt.

Színeit a múló természetre festi,

bokrokra és fákra szemét rámereszti.

Amerre csak ellát az ősz otthonában,

sárguló levelek maradnak nyomában.

Sárguló levelek, vörösek és barnák,

a kikelet zöldjét mind-mind eltakarják.

Végső színes bálra készül a természet,

árnyat adó lombot fal fel az enyészet.

Levéltakaróját a földre teríti,

hűvös őszi széllel kedvünk keseríti.

Esővel önt nyakon, a lelkünkbe gázol,

hosszú út porába fényes csíkot mázol.

Szomorún pislákol az ősz Napsugára,

a hegy mögé bújik, hagyjuk hát magára.