Sárhelyi Erika: Napod leszek

Sárhelyi Erika: Napod leszek

Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.

Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.

Sárhelyi Erika: Magamra öltöm a tavaszt

Sárhelyi Erika: Magamra öltöm a tavaszt

Magamra öltöm a tavaszt.
Belebújok a fénylő, üde zöldbe,
Mint bársony tapintású, langymeleg köntösbe.
Rózsaszín szirmokból lábamra könnyű sarut kötök,
Alkonyatkor tobzódó illatokkal jövök.
A madárfüttyöt éhes szívembe rejtem,
S a most születő, gyönge leveleken
- Egy harmat lepte, csöndes hajnalon -
Elaltatom télről maradt csöppnyi bánatom.

Sárhelyi Erika: Fényévekre

Sárhelyi Erika: Fényévekre

Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.

Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej. 

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet.