Kamarás Klára: Mint fák a szélben

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga...

Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?

- vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
...És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak...
...de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ...

Most mintha azt zúgnák szélben:
- Vigyázz!
- Vigyázok...
- Érted s értem...!
- Ha te kidőlsz, nekem is végem...

Kamarás Klára: Így szólt hozzám

Kamarás Klára: Így szólt hozzám

Hogyha Te más lettél volna,
Vagy ha én más lettem volna:
Egymásra sosem találunk,
Egymást talán meg se látjuk,
Hogyha te más lettél volna...

De az voltál, aki voltál,
S mert az voltam, aki voltam,
Azt hittük, hogy világ vége
Jöhet, el nem válunk mégse:
Mert az voltál, aki voltál."

Nap a napra. Év az évre.
Elfelejtjük álmainkat.
Elfelejtem, hogy ki voltam,
Felejtsd te is, hogy ki voltál,
Napról-napra…, évről-évre.

Kamarás Klára: Titok

Kamarás Klára: Titok

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk...és sérülékenyek...