A hajlott hátú néni - Emailben kaptam...

Rating:
Category:	Other

Rendkivül szép és elgondolkodtató, még mesének is gyönyörű...

A hajlott hátú néni

Egy motoros küldte ezt a levelet.Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár.

Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta: -
"Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.
Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és
elcsoszogott.

Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!

Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotorosról
alkotott képbe. Sírtam...

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal-, és jobboldalinak nevező, megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek.
Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol
vannak, és hogy mi dolguk a világban."

Küldd tovább légyszíves, had járja be a világot és olvassa minden magyar lelkű ember!
... "Jöjjön el a Te országod..."

Kedves Lányom!

Rating:
Category:	Other

Kedves Lányom!

Lassan írom levelem, mert tudom hogy nem tudsz gyorsan olvasni. Már nem ott lakunk ahol eddig, mert apád olvasta, hogy a legtöbb baleset az otthontól 20 km-es körzetben történik, úgyhogy elköltöztünk.

A házszámot sajnos nem tudom megírni, mivel az elozo lakók magukkal vitték, hogy ne kelljen a címüket megváltoztatni. Az új házban minden nagyon szép és jó. Mosógép is van, bár nem muködik valami jól. Beletettem a ruhát, meghúztam a láncot és azóta nem láttam belole semmit. Mindent összevetve nem rossz itt.

A múlt héten csak kétszer esett az eso, egyszer három, egyszer meg négy napig. Elküldtem a kabátot, amit kértél, de apád szerint a gombok miatt túl nehéz lett volna a csomag, úgyhogy levágtam mindegyiket és beletettem oket a kabát zsebébe.


Az a lüke bátyád valamelyik nap bezárta a kocsikulcsot és több mint két órába telt, míg apádat és engem kiszabadítottak az autóból. A novérednek ma gyermeke született, de még nem tudjuk fiú-e vagy lány, így azt sem tudom megírni, hogy nagynéni vagy nagybácsi lettél.

Képzeld! A szomszéd beleesett a pálinkás hordóba. Néhányan megpróbálták kihúzni, de o hosiesen ellenállt és megfulladt. Szegény embert 3 napig hamvasztották.

Máskülönben nincsen sok újság, minden a megszokott mederben folyik.

Csókol szereto anyád

Ui. Akartam pénzt is tenni a borítékba, de már le volt zárva.

A vak leány

Rating:
Category:	Other

A vak leány

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt.
Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta
egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül..
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették
szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak
látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy
az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette,
hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az
enyémek voltak.'
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a
helyzetünk.
Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és
ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben..

Az élet ajándék.
Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra,
akik nem tudnak beszélni.
Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra,
akiknek nincs mit enni.
Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre,
gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik
túl hamar mentek el a másvilágra.
Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned,
gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra
a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj
egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.

Neale Donald Walsch - Kicsi lélek és a Nap

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: - Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
- Pompás! – mondta. – Ez igazán király!
De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
- Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.
- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.
- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng, együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.
- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.
- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.
Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten –, mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten –, mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?
- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.
- Miben akarsz különleges lenni?
- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.
- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. - Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?
A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
- Igen! – értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.
-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?
- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.
- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.
A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció. - Mi az? – sóhajtotta.
- Nincs senki, akinek megbocsájthatnál.
- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.
- Senki! – válaszolta Isten.
Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.
A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek, mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.
- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.
- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az, amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta - Én segítek neked.
- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?
- Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!
- Tudsz?
- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.
- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.
A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.
- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.
- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?
- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.
- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.
- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. - Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!
- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!
Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.
- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…
- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?
- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.
- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!
- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.
- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.
Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg, ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.
- Mindig emlékezz – mosolygott Isten: – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.

Tanmese felnőtteknek

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.
A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.
Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:
- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.
A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:
- Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni !? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.
Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!
Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.
Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: ,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?"
És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés:"FIZETVE".

Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza az élet ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint amiben elképzeltük!
(szerzője ismeretlen)

Bruno Ferrero - A jel

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.
Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.
Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.
(Bruno Ferrero nyomán)

Bruno Ferrero - Nem vásárolható

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze – kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné – veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

Egy tizenötéves ezt így látja:

Tejet akartam,
És szörpöt kaptam.
Szülőket akartam,
És játékot kaptam.
Beszélni akartam
És televíziót kaptam.
Tanulni akartam,
És bizonyítványt kaptam.
Gondolkodni akartam,
És eszmécskét kaptam.
Függetlenséget akartam
És fegyelmet kaptam.
Szeretetet akartam,
És erkölcsöt kaptam.
Szakmát akartam,
És állást kaptam.
Boldogságot akartam,
És pénzt kaptam.
Szabadságot akartam,
És autót kaptam.
Tehetséget akartam,
És érvényesülést kaptam.
Reményt akartam,
És félelmet kaptam.
Változni akartam,
És szánalmat kaptam.
Élni akartam…

A sivatag negyven meséje (részlet)

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?

- Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az elöző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyitson, és legalább hat pár keze legyen.

Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
- Hat pár?
- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
- Olyan sok?
A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."

Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.

- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.

Az angyal kiváncsian körberepdesi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.
- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr.
- Tud gondolkodni?
- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr.

Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.
- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
- Hát az meg mire jó?
- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.

Finom melankóliával válaszolt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

(netorian.hu-feltöltő: H.Katalin)

Szerelmes levelek - Szolnoki Király Judit gondolatai

Reggeli áhítat   

Mint lázas gyermek, oly nyugtalan, ki anyja hűs kezére vár: követellek.
TE jól tudod, előtted nincs titok, hogy nehéz nélküled.
Mint lázas gyermek, nyöszörgök, hozzád felkiáltok,
kapargatom létezésem burkát, s faggatlak:
Felszáll-e égig a zsoltár, felnyúlik-e hozzád létem fája, ágának virága,
csenevész gondolataim bokra áttöri-e, a mennyek boltozatját?
Mily magas, mily mély, mily széles, mily hosszú, jaj, mi kívül van s belül!
Tényleg szeretsz-e engem, ki létcsíra, parány vagyok csupán a végtelenben?  
Mégis biztos:
TE vagy és én vagyok,
a még nem vágya-kínja összecsomóz Veled.
Míg végre eljutok hozzád, nehéz az út a roppant éjen át,
míg feléd tartok, vallatlak, újra meg újra,
– pedig tudom, velem vagy –
Miért hagytál el?  
Emlékezz!
Hányszor nyújtottam kezem feléd, s tenyerem a semmin csattant,
kínáltam neked lázcserepes szám, de kiszáradt, csókodra hiába várt!
De mégis!
Ha kezdődik egy vak nap, te fénnyel töltöd újra,
s én megfürdöm abban, gyönge liliomfehérré tisztulok, kinyújtott tenyeredbe simulok.
Íme, itt a reggel.
Gőzöl a kávé a konyhaasztalon.
Jössz Uram hozzám, leülsz, beszélgetünk, mint tegnap,
mint a cserfa alatt Abrám, ki drága falattal vendégelt, etetett, szólni alig mert,
kívánságodra, szavadra rezdült, - csak Sára nevetett -, lásd, így vagyok én is.
Elfoszlott sóhaj a tegnap reménye, végleg odalett,
elinalt sok régi vágy,hiába idézem – s a kívánt fiúgyermek, kit érdekel már!
Mit bánom én ezt, s a többit mind, ha itt vagy velem, ha bennem árad a lélekfolyó,
(Csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék!)
én vallok neked: Haragszom én is, gyakran. Hogy bírod látni szomjam, éhem?  
Aztán visszahullok, a szívem csupa alázat.
Csendben kuporgok, várakozom,s remélem, újra látlak.  

Erhart Kaestner: Mire való a csönd?

Erhart Kaestner: Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

Velem mindig történik valami...

Kedves Barátaim, ezúton szeretnék szép estét és kellemes hétvégét kívánni Nektek!

És persze az oldalamra látogató kedves Olvasóimnak is!

Történetem: amit még soha nem láttam idáig...

Tegnap estefelé böngésztem a neten, és rákattintottam valami játékra, ami olyan nagyban nyílott meg, hogy megijedtem... gyorsan Escetet nyomtam, biztos többször is meg talán mást is?

A lényeg, hogy elfordult a monitoromon az "aztal"! Na, ezen igazán meglepődtem, de eszembe jutott, hogy a kezdetekben, (mikor kezdtem netezni) a böngészőt sikerült elfordítanom! Azt akkor távsegítséggel visszatudtam "húzni". Na de tegnap ez nem sikerült sehogysem. Aztán a nyakamat kitekerve a beállításokban találtam olyat, hogy elforgathatom (3 féle) szögbe is. Kipróbáltam mindegyiket, semmi,,,  Közben hadnemodjam, milyen bravúrokat csináltam az egér mozgatásáért! Végül is sikerült bezárni mindent, mert jó szokásom szerint legalább 5-6 ablak nyitva volt, mert a saját gépemből albumok, meg a Winamp is.. Megsirattam a gépemet, (magamat is!) aztán kikapcsoltam. Esti TV-t tartottam...

A fiam nem volt elérhető sajnos, illetve csak addig, amig mondta, hogy tudod anyu már fordítottad egyszer... aztán lemerült a telefonja.

Ma délután szóltamt az egyik szomszédomnak, aki ért a géphez, vele is eljátszotta, hogy nem, de Neki eszébe jutott, hogy a monitort is el lehet fordítani, nem könnyebb az egérrel mozogni...

Végül is a monitoromnál nem volt kipipálva a forgatás tiltása!

Most végre itt vagyok megint, és tanultam egy kicsit a saját híbámból!

Ezt csak azért írtam le, hátha Valakivel megtörténik az eset....., tudja mi a teendő.

Hogyan teremtette a Jóisten az óvónőt

Hogyan teremtette a Jóisten az óvónőt

Amikor A Jóisten az óvónőt teremtette,már hatodik napja túlórázott.Ekkor megjelent egy angyal és azt mondta:-"Uram,már olyan régóta dolgozik ezen a figurán!"-"Láttad a megrendelésen a speciális kívánságokat? Könnyen kezelhető legyen,de ne legyen műanyagból. Álljon 160 mozgatható részből, az idegei drótkötélből legyenek,az ölében egyszerre 10 gyerek kapjon helyet és mégis elférjen egy óvodai kisszéken.A háta olyan széles legyen,hogy minden terhet elbírjon és az életét nagyrészt előre hajtott tartásban tudja leélni.Szavai mindent begyógyítsanak, legyen az egy dudor a homlokon, vagy lelki fájdalom, és hat pár keze kell legyen!Az angyal megcsóválta a fejét és azt mondta:-"Hat pár kéz az nem fog menni!"-"A hat pár kéz az nem okoz fejtörést,"-válaszolta az Úr-"de a három szempár,amellyel egy óvónőnek rendelkeznie kell, az annál inkább!"-"Ezek mind az alapmodellhez tartoznak?-kérdezte az angyal.A Jóisten bólintott.-"Egy pár, amellyel a csukott ajtón is átlát, miközben azt kérdezi:Mit csináltok ti ott? - pedig már rég tudja,hogy mi történt.Egy másik szempárnak a tarkóján kell lennie,hogy azt is lássa, amit nem szabadna látnia, de tudnia kell róla.Természetesen két szemnek elől is kell lennie,amellyel szigorúan néz rá a rakoncátlankodó gyermekekre, de közben azt mondják megértelek, és így is nagyon szeretlek!-"Óh Uram!"-mondta az angyal és gyengéden megérinti a karját,-"menjen aludni majd holnap folytatja!"-"Nem tehetem, közel állok hozzá, hogy valami olyat alkossak, ami egy kicsit rám hasonlít !Már majdnem elértem, hogy önmagát gyógyítsa, ha beteg, hogy 30 gyereknek tudjon örömet szerezni egyetlen picurka születésnapi tortával,hogy rá tudjon venni egy hatévest az ebéd előtti kézmosásra, hogy megtudjon győzni egy három évest arról, hogy a gyurma nem ehető, hogy a lábait elsősorban járásra teremtettem és nem mások megrugdosására..."Az angyal körbejárta az óvónő modellt.-"Túl lágy!"-sóhajtotta.-"De jó szívós!"-mondta az Úr határozottan.-"Te nem is hiszed,hogy egy óvónő mennyit kibír és mennyit teljesít!"-"És gondolkodni tud?"-"Nem csak gondolkodni, hanem döntéseket hozni, és kompromisszumokat kötni is képes!"- mondta az Úr,- és felejteni..."Végül az angyal előre hajolt és ujjával megérintette a modell arcát:-"Itt egy vízfolt van."- mondta.-" Megmondtam Önnek,hogy túl sok mindent próbál bele tenni ebbe az egy alakba!"-"Az nem vízfolt,hanem könnycsepp"-"Az meg minek?"-"A könnyei hullanak,ha örül,ha gyászt,fájdalmat,vagy elhagyatottságot érez."-"Ön egy zseni Uram!"-mondta az angyal.A Jóisten távolba révedő tekintettel csak ennyit felelt:-"A könnyek? Az rajta a túlfolyó..."
/H.Wenke/

Az Élet /Svéd népmese

 Az élet

Nagy csend ülte meg a nyári erdőt. A madarak szárnyuk alá hajtották a fejüket. Jóleső nyugalom terült a tájra.
A pinty egyszer csak fejét felszegve megszólalt:
-Mi az, hogy élet?
Mindnyájan megütköztek a nehéz kérdésen. Először a rügyeit vigyázva bontogató vadrózsa szólalt meg:
-Az élet nem más, mint állandó kibontakozás...
A pillangó nem volt ennyire filozófus lény. Virágról virágra libbenve, itt is, ott is nektárt nyaldosva csak ennyit mondott:
-Az élet csupa nyalánkság és boldogság!
Lent a fűben a hatalmas szalmaszálat cipelő hangya ezt nem hagyhatta szó nélkül:
-Az élet csak munka és vesződség!
A frissen gyűjtött mézzel a kaptár felé siető méhecske ezt duruzsolta:
-Nem, az életben a munka és szórakozás váltogatja egymást...
Ahol ilyen bölcs dolgokról folyik a szó, onnan a vakond sem hiányozhat. 
Egy szóra kidugta hát a fejét a friss vájatból:
-Az élet a sötétség elleni állandó harc.
Össze is kaptak volna, ha az eleredő eső nem hűti le a kedélyeket. 
Az esőcsepp is el akarta mondani a maga bölcsességét:
-Az élet csupa könny, semmi más, csak könny.
És már úszott is a patakkal a tengerbe. Ott a hullámok hatalmas csapásokkal ostromolták a parti sziklákat:
-Az élet a szabadságért való sanyarú küzdelem... - mennydörögték.
Fenségesen körözött az erdő felett a sas:
-Az élet felfelé törekvés! - kiáltotta a magasból.
A vén széltől meghajlott nyírfa is bekapcsolódott most már a vitába:
-Az élet azt jelenti, hogy beadjuk a derekunkat a hatalom előtt...
Leszállt az éj. Hangtalan szárnycsapásokkal lebegve huhogta a bagoly:
-Az élet - kihasználni az alkalmat, ha mások alszanak...
De ezt már nem hallották a többiek. Az alvó erdő csendje borult a tájra.
A lakodalomról hazafelé tartó fiatalember, a sok tánctól fáradtan, levetette magát a fa alá, és mintha a pintyhez szólott volna, felsóhajtott:
-Az élet nem más, mint a szerencse hajszolása és a csalódások csapásainak elviselése...
Az ébredező hajnal ezzel keltette az alvó erdőt:
-Én, a hajnal, az új nap hírnöke vagyok, az élet pedig az örökkévalóságé.

Svéd népmese nyomán  

Isten ujja - szeretet-novella

Nő:

Hát...hogyan is kezdődött... Hosszas udvarlás volt. Rózsacsokrok hada. Mozik, színházak, éttermek. Hosszas séták, nagy beszélgetések, és valahogy belopta magát a szívembe. Alig néhány hónap alatt.
Azon vettem észre magam, hogy kezd hiányozni. Hiányoznak a szavai, a mosolya, és nem tagadom, a simogatása is.
Beleszerettem. Beleszerettem a nagy bolondozásokba, kőhajigálásokba a Duna parton.
Beleszerettem a szép színházi estékbe. A gyertyafényes vacsorákba, a csillagfényes, tücsökzenés nyáresti sétákba. Szóval, beleszerettem a férfibe, aki csak nekem és csak értem...

Férfi:
Hát hogyan is kezdődött.... Hosszas udvarlás volt. Reménykedtem, hogy észre vesz egyszer. Kedveskedtem. Küldtem a rózsacsokrokat. Reménykedtem a sok csalódás után, hogy „hátha”. És nagyon reménykedtem, hogy elfogadja a mozi vagy színházjegyet. Először elutasító volt, de egy napon mégis eljött!  Ugrálni szerettem volna a boldogságtól!
Egész műsor alatt, csak a „hogyan továbbra” tudtam gondolni. Gyertyafényes vacsora? De akkor nem gondol majd „úri ficsúrnak? Duna parti séta? Akkor meg csórónak nézek ki. Nem?
Színház után elindultunk az utcán. Tétován megpróbáltam megfogni a kezét, de nem hagyta. Elbizonytalanodtam. De nem búcsúzott, sétált mellettem. Akkor most mi van?- töprengtem.
Csak sétáltunk és beszélgettünk, mindenféléről. Lassan kiértünk a Duna partra és még mindig nem történt semmi. Próbáltam egyszerűen önmagam lenni. Néhány kavicsot fogtam és „kacsázva” kezdtem a vízre hajigálni. Mi is ezt játszottuk apával, kiáltott fel és kikapta kezemből a köveket. Nagyot játszottunk így felnőtten. És akkor beleszerettem. Beleszerettem a csodálatos játékába, szemébe, testébe, amit a kőhajítás nagyon kihangsúlyozott, és a lelkébe is, ami valahol hasonló volt az enyémhez. Szóval beleszerettem a nőbe, aki nekem létezik e földön.

Nő:
 Hát...megtörtént. És gyönyörű volt. Felmentem hozzá. Kellemes zene és az illatok... Mint Kleopátra fürdőjében. Átadtam magam az érzésnek és a hangulatnak.  Csodálatos volt. Most végre nem tudtam másra gondolni közben. Csak ő birtokolt. Éreztem a szemét a mondatait, és a sétákban érzett szerelmet. Őt éreztem egész lényemben.

Férfi:
Hát...megtörtént. És gyönyörű volt.  Feljött hozzám végre. Sokat gondolkodtam milyen zene is kellene? Sokat rohangáltam az illatozó szálért. Végre az enyém lett. Csodálatos volt. Még senkit nem éreztem ennyire enyémnek! Ő az! Ő az enyém! Most már senki másé nem lehet!!

Nő:
Férjhez mentem. Először sok izgalom volt vele. Ruhapróbák. A krinolin még csak rendben,de a kesztyű és a cipő mindig gond volt.  A fehér cipő mindig nagy a fehér kesztyű mindig kicsi volt. Végül minden összejött. „Gyönyörű” voltam. Férjhez mentem.

Férfi:
Hozzám jött. És nem máshoz! „Megnyertem a főnyereményt” ezt a drága csodát, Őt!
A szmokingom hátuljával volt egy kis gond, de mi ez ahhoz, hogy Ő AZ ENYÉM?
Anyák hada, barátok poharai....”túléltük”. Kicsi garzon igaz, de csak a miénk!
Nászéjszaka. „Fáradt vagyok drága! Tudod a mai nap...” Megértettem.

Nő:
Végül is a nászéjszakán nem voltunk együtt. Pedig jól esett volna ha „csak úgy” átölel. De nem. Viszont villásreggelire ébredtem. Az asztalnál megbeszéltük terveinket. Szekrények, ablaküveg, fűmag, stb Próbáltam rávenni egy „szokásos” összebújós sétára, de fáradt volt az esküvői tegnap után. Megértettem.

Férfi:
Az esküvőn a barátokkal kicsit becsíptünk. Örültem, ha eltalálom az ágyat! Ő kicsit próbálkozott, de nem értett meg, csak mikor álomba zuhantam. Próbáltam kompenzálni egy villás reggelivel és elmondani mi is a család jövője. Ő erre sétálni akart. Soha semmit nem lehet megbeszélni??

Nő:
A „barátok” azóta is feltűnnek. Kedvesek, jópofák, de a vége mindig a kártya a foci, de leginkább a pia! Én próbálok kedves lenni, de sokszor nem sikerül!! Legtöbbször elmegyek aludni.

Férfi:
Nem viseli szívesen már a barátaimat sem. Mi jöhet még? Zárdában éljek?
Ez a nő nem tud engem elfogadni? De hát én ez vagyok! És ilyenek a barátaim. Sajnálom!

Nő:
Nem volna semmi bajom, ha normális barátai volnának!
Színházba járhatnánk, beszélgethetnénk, de csak söröznek, meccseket néznek, poénkodnak..
És észre sem veszi, hogy gyermeket várok.

Férfi:
Még hogy a színház! Nincs egy rendes öltönyöm. És ha lenne is csak fuldokolnék benne. Akkor hol itt a műélvezet?? Persze ő flancolna a barátnői előtt: „Tudjátok....mi színházba járunk!” Minek ez a flanc? Egy jó meccs többet ér, mint az a művészi nyikorgás!!
Gyermeket meg nem csak úgy várunk! Azt meg kell tervezni! Nem mindegy mikor ideális!!
De ő erre képtelen....

Nő:
Persze ő mindig megtervezi az életünket. Mi mikor „ideális”...még a gyerek is! Pedig a gyerek csak meg szeretne születni, ha már megfogant!
Flanc? Mi a fene flanc itt? Az hogy szeretnék néha normálisan kinézni? Nő lenni? És nem háztartási robotgép?? Ez „flanc”??

Férfi:
Na persze! Szeretne nő lenni! Mindenkit magába habarítani, mi? Na ezt nem játszuk!
Nekem esküdött hűséget, akkor tartsa is be!!  Nekem pedig így is tetszik, flanc nélkül!
Fínom vacsora, mikor hazaérek, aztán az ágyikó! Bár mostanában olyan húzódozó!
Talán jobb is lenne kiköltöznöm a kisszobába!

Nő:
Most meg kiköltözik a kisszobába. Miért? Olyan elviselhetetlen vagyok, hogy csak egy kis gyengédségre vágyom? Persze, néha nagy a szám, tudom, de hát, amikor mindenért meg kell harcolni! A munkahelyen, a baba is megköveteli a magáét (reggeli hányások szédülések, az ebéd is csak félig megy le) és akkor még otthon sem kapok gyengédséget. Hiába harc az élet!

Férfi:
A reggeli hányásait nehezen viselem. Hallom még a kisszobából is. Mondtam én, hányszor, hogy vetesse el, de beszélhetek én neki!  Csak azzal a nagy szájával, a megdönthetetlen igazságaival tudnék mit kezdeni! Mert „mindig neki van igaza”, én inkább elhallgatok, mikor kifogynak az érvek, de ő bírja kifogyhatatlanul. Már a barátok is papucsnak hívnak!

Nő:
Viselje csak nehezen! Az ő gyereke is! És az összes többit mégiscsak én viselem!
Én főzök, ő megeszi és sablonos kis dolgokról beszélgetünk.  Ez egy család?
Számomra a CSALÁD csupa nagybetű. De vele...
Esténként sokszor úgy alszom el a nagy ágyban a „hitvesi” ágyban, hogy csupa könny a párnám.

Férfi:
Mikor fáradtan hazaérek az egésznapi rohanásból, persze, hogy jól esik egy finom vacsora.
De ettől csak nem dől össze a világ? És az asztalnál nyugodtan meg lehet beszélni a villanyszámlát, a biztosítást, meg ilyesmit. Valamikor ezt is meg kell beszélni!
Ő meg mindig a saját kicsinyes problémáival jön elö. Tudott-e ma ebédelni és ha nem miért nem, mit mondott a főnöknője, stb
Vannak ennél nagyobb gondok is a világban, nem?
Aztán megyek a díványra a kisszobában. Olvasgatok, gondolkodom, de mindig csak arra jutok, mennyivel szebb lenne egymást átölelve elaludni, mint régen! De vele...

ÉS EZEN AZ ÉJSZAKÁN ÁTSUHANT FELETTÜK ISTEN UJJA!

Nő:
Reggel furcsa gondolatra ébredtem. Miért ne lehetnék én az első, a kezdeményező?
Mivel ez a gondolat nem hagyott nyugodni, kilopóztam a konyhába és sütöttem egy hagymás rántottát, amit ő szeret. Letettem az ajtaja elé és indultam dolgozni. Meglátjuk!

Férfi:
Furcsa hagymaszagra ébredtem. De amint beszippantottam egyből a rántotta jutott eszembe.
De jó volna....- gondoltam és elindultam az ajtó felé. Belebotlottam a rántottámba, a kedvenc tányéromban és még szinte gőzölgően. Ő már nem volt sehol, nem tudtam megköszönni.
Hazafelé furcsa kettős gondolatokkal lépkedtem. Egy virágüzlet kirakata lelassított. Mikor is vettem virágot utoljára Neki? Rózsacsokrot vettem és halkan belopózva letettem az éjjeliszekrényére. És - mintha mi sem történt volna - mentem vacsorázni. Megint csak közömbös dolgokról beszélgettünk.

Nő:
Hát hiába a férfi, az férfi. Közömbös témák, dögunalom. Kár volt a rántottáért. Talán ki is dobta. Ez mindenre képes! Mosogatás, gyors zuhany és szinte gépiesen mentem aludni.
Inkább az illat csapott meg először. Majd megláttam a csokrot. Szimpla egyszerű csokor volt, de RÓZSA, a kedvencem és szerelmünk hajnala. Nem tudtam mitévő legyek. Lefeküdtem és sírtam. De már nem keserűen.

Férfi:
Lehet, hogy a rózsa nem volt elég? Talán többet kellene tennem! De mit és hogyan?
Leoltottam a villanyt és fél éjszakán át gondolkodtam Mit is kellene tennem, mikor, hogyan, hogy újra társak és család lehessünk? Aztán eszembe jutott, mennyire csúfolnak is a barátok, és papucsnak neveznek. De elalvás előtt beláttam, hogy ez nem az ő életük, hanem az enyém, a miénk. Ők ebbe ne szóljanak bele!

Nő:
Megint korábban ébredtem. Bódult rózsaillatban. Újra csak a konyhába vettem az irányt és kentem két sonkás szendvicset. Halkan belopóztam és letettem az éjjeliszekrényére. Nem ébredt fel. Lezuhanyoztam és indultam dolgozni. Ekkor lépett ki a kisszobából nagy álmos szemekkel. „Köszönöm”- mondta és megcsókolta a kezem. Zavarba jöttem, és gyorsan kiléptem az ajtón.

Férfi:
Manapság nehezek az éjszakáim a gondolatokkal, gyötrődésekkel, megoldáskeresésekkel.
Már akkor fenn voltam, mikor behozta a tányért. De nem tudtam volna mit mondani. Amíg zuhanyozott, gondolkodtam, hogyan is köszönjem meg. Mikor meghallottam a kulcs csörgését, gyorsan kimentem és megcsókoltam a kezét. A finom illatos, selymes kis kezét.
Egész nap azon gondolkodtam, mit is kellene most lépnem, hisz rajtam a sor. Döntöttem. Színházjegy!

Nő:
Egész úton mosolyogtam magamban. Milyen régen csókolta meg a kezem utoljára. És mindez két sonkás szendvicsért? Hmm.. Itt valami történik!
Este a szokásos dögunalom és a mosogatás után egy színházjegyet találtam az éjjeli szekrényemen. Igen. Itt valami történik! Igen elmegyek és „gyönyörű” leszek Neki!

Férfi:
Hát eljön. Mégiscsak eljön. Itt valami történik! Felvettem az egyetlen öltönyt, ami még rám jön és azt az embertelen nyakkendőt. Vagy fél órát álltam az előszobában, mire kilépett. És GYÖNYÖRŰ volt. A mosolya a fogai gyöngysorával. A szeme, a frizurája, a ruhája. Igen a ruhája, az a „flancos”, de gyönyörű. Igen, itt valami történik. Nem tudtam szólni sem, csak kinyitottam az ajtót és előre engedtem. Egész úton súlytalanul lépkedtem, a talajt sem éreztem lábam alatt. Csak azt, hogy ez a csoda, mellettem lépked, velem van!

Nő:
A színházban szép számmal megbámultak. De nem érdekelt. Ma NEKI akarok szép lenni. A kétórás fésülködés, smink, köröm, ruha ma csak neki szól! És a kedvenc illatát tettem magamra! Még sosem volt ilyen szótlan. Mint aki karót nyelt. Nem baj. Eldöntöttem, hogy ez az ő napja. Ma semmi nem lesz baj! Itt valami történik!

Férfi:
Azt sem tudom miről szólt a darab. Ott ültem mellette és remegtem. Beterített a csodás illata és lenyűgözött a szépsége. Itt valami történik!
A szünetben azt mondta: „Kedves! Nyugodtan vedd le a nyakkendőd, tudom, hogy szorít!”
Kedves. Így szólít újra. És arra is emlékszik, hogy mennyi bajom van a nyakkendővel! És milyen gyengéd a hangja. Hát...akkor....szeret! Még mindig szeret. Hogy én milyen hülye vagyok!

Nő:
Szegénykém! Úgy megsajnáltam, ahogy ott ült mellettem. Némán, bambán, remegve, mint egy szerelmes kisdiák. A szünetben mondtam is neki, hogy nyugodtan vegye le a nyakkendőjét. Tudom, mennyire utálja. Az meg, hogy szorít a cipőm meg húzódik és viszket a smink az arcomon, az most nem számít. Valamit valamiért! Hiszen....végül is ....szeretem! Igen szeretem ezt a kőhajigáló, nyakkendő miatt hisztiző, romantikázó, családfősködő, drága embert. Ha rántotta, hát rántotta. Bár a hagymaszagot utálom! Ha szendvics, hát szendvics. Ha szorító cipő és húzódó smink, akkor az. Mindennek ára van! Mért pont a szerelemnek ne lenne?

Férfi:
Biztosan észre vette a remegésemet. Olyan lehettem, mint egy szerelmes kisdiák. Sebaj.
Érte, miatta remegtem! És „kedvesnek” szólított újra! Itt valami történik! Vagy már meg is történt?
Egymást átkarolva sétáltunk, haza. Eszembe jutott egy jó kis romantikus séta és kőhajigálás ötlete, de ő csendesen megkért: „Inkább menjünk most haza Kedves!” Szó nélkül elfogadtam. És számomra is újdonságként hatolt belém a gondolat: „Biztosan fájhat már a lába ebben a cipőben és a ruha is szoros lehet a hasán” Most csak ő a fontos. Inkább lemondok a „romantikámról”, hiszen mindennek ára van. Mért pont a szerelemnek ne lenne?

Nő:
Biztosan szép lett volna az a séta, mint akkor szerelmünk hajnalán. De nekem már a picire is kell gondolnom. Nem is sejtette mit ért meg, de megértette. Olyan jól esett, hogy egymást átölelve ballagtunk haza. Ez már olyan...család   volt!
Hazaértünk. Sokáig álltunk egymást átölelve az előszobában, míg végre megcsókolt. Újra.

Férfi:
Persze, hogy megértettem. A világért se fárasztanám ki. Már csak a baba miatt is.
Talán mégis jobb lett volna a séta. Addig született volna valami ötletem. Így csak álltunk az előszobában és öleltük egymást. Éreztem az illatát, láttam gyöngysor mosolyát, és éreztem az elveszettnek hitt szerelmet is, ami most belőle áradt. Megcsókoltam. Újra.

Nő:
Aznap este visszaköltözött a hitvesi ágyba! És átölelt. Csak úgy átölelt. Olyan jó volt a vállán megpihenni. Egyikünk sem akart semmit. Egyszercsak éreztem, hogy kezdi felhúzni a hálóingemet. Kicsit megijedtem. Nem tudtam, hogy utasítsam vissza finoman. De csak a hasamra tette a kezét és adott egy puszit a homlokomra. Így pihentünk azután sokáig.

Férfi:
Visszaköltöztem a hitvesi ágyba. Átöleltem az én gyönyörű csodámat és hallgattam a lélegzetét a szívverését. És eszembe jutott a másik csoda. Kicsit felhúztam a hálóingét és a hasára tettem a kezem. Egy élet dobogott az ujjaim alatt. A mi közös életünk. Kimondhatatlanul boldog voltam. Szólni sem tudtam, de nem is akartam.

Nő:
Apás szülés volt. És nem is könnyű. A szülő utak, ugyebár. Megszenvedtem érte.
Legalább feleannyit vérzett, mint én. Szorítottam és önkéntelenül karmoltam a kezét közben.
Karjaiban feküdtem. Ő szüntelenül beszélt hozzám, mikor mit. Nosztalgiázott, bíztatott, mesélt, nyugtatott.  Jó pár óra múlva világra jött a gyermek. Mosdatás után együtt vehettük karunkra. Én nagyon fáradt voltam, ő nagyon büszke. Mikor visszakerültem a kórterembe, már ott ült és úgy sírt, mint a záporeső, az én kemény családfő, szerelmetes férjem. Fölém hajolt és átöleltük egymást. És ekkor megszületett valami, talán a legfontosabb, a CSALÁD!

Férfi:
Apás szülés volt. Igen. Én akartam így.  Karomban tartottam az én kincsemet.
És meséltem neki mindent, ami eszembe jutott. Biztatgattam, nyugtattam. Törölgettem a homlokát. Közben véresre karmolta a kezem. „Mit élhetsz te most át drága kincsem” – gondoltam és szó nélkül tűrtem a karmolásokat. Jó pár óra múlva világra jött a gyermek. Mosdatás után együtt vehettük karunkra. Nagyon büszke voltam, amilyen csak egy apa lehet.
És aztán belegondoltam. Ez a mi gyermekünk. Szerelmünk gyümölcse. Mostmár nincs te meg én. Nincs önzés, nincs vita, csak mi vagyunk már így hármasban, egy összetartozó közeg a Világmindenségben, akik egymásnak mindig mindennél fontosabbak.

Mire visszahozták a kórterembe én már ott vártam és – oh Férfiúi büszkeség – sírtam.  Átöleltük egymást. És ekkor megszületett valami, talán a legfontosabb, a CSALÁD!

Két hét múlva bejelentkeztünk a Plébánián, hogy Isten áldását kérjük házasságunkra. És persze bejelentettük a keresztelőt is.
Talán egyszer – ha csak egy pillanatra is – megérinthetjük, ismét,  ISTEN UJJÁT!

(Kalvach Norbert)

Egy csillag története

Rating:	★★★★
Category:	Other

Egy csillag története

A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztükvolt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:
- Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban.

Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen indult az életük.

Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!

Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.

Jó szándékú társai figyelmeztették:

- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm!


Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!

Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:

- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.

- Na, mutass fel valami eredményt!

Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.

- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.

Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.

- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.

- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.

Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.

Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.

- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!

Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.

A kezes: Isten biztosan megbocsát, és közel enged magához?

Rating:	★★★★
Category:	Other

A kezes: Isten biztosan megbocsát, és közel enged magához?

A megállapodást kézfogással pecsételték meg, ebből származik a kezes elnevezés. Az írás elterjedésével az adósságot (tartozást) adóslevélen is rögzíthették (Kol 2,14). Nagy kockázat esetén előfordult, hogy a hitelező a kezestől zálogot kért (Péld 20,16; 27,13).

Lássuk mit tehet azután a kezes, ha az adós helyett kifizette a tartozást?

Ha tehát én vagyok a kezes, és én kifizettem az adós tartozását, akkor változás áll be a felek viszonyában, mert megszereztem a hitelező minden jogát, az adóssal szemben. Az adós tartozásával illetve a hitelező követelésével teljes mértékben a sajátomként bánhatok azt teljes egészében, megpróbálhatom behajtani az adóson, vagy akár a tartozást az utolsó fillérig elengedhetem, és megtehetem azt is, hogy az adóstól semmit sem követelek.

Ezért korántsem mindegy, hogy az adós milyen kapcsolatot ápolt a teljesítő kezessel.

Az egyetlen út, ahogyan az emberek képesek szilárdan megállni az élet küzdelmeiben, az a Krisztusban való gyökerezés és megalapozottság. És ez csak akkor lehetséges, ha az Jézust úgy mutatjuk be, hogy az találkozzék a lélek szükségleteivel. A megfeszített Krisztus, prédikálása az, ami kielégíti a lelki éhséget. Ha biztosítjuk az emberek érdeklődését e nagy központi igazság iránt, reménység és bátorság jön a szívbe.

Krisztus az elveszett juh példázatával kezeskedik arról, hogy nyájának egyetlen eltévedt juhát sem felejti el, és nem hagyja magára. Mindenkit kiszabadít, aki engedi, hogy megmentse.

Csüggedt lélek, bátorodj! Akkor is, ha gonoszul cselekedtél.

Ne gondold, hogy Isten talán megbocsátja vétkeidet, és talán közel enged magához. Isten megtette az első lépést. Amikor még lázadtál ellene, keresésedre indult. A melegszívű pásztor otthagyta a kilencvenkilencet és kiment a pusztába, hogy megkeresse az elveszettet. A megsebzett, pusztuló lelket szeretettel karjába zárta, és örömmel vitte a biztonságos akolba.

A zsidók azt tanították, hogy a bűnösnek először meg kell bánnia bűneit, mielőtt Isten szeretetével felé fordulna. Véleményük szerint bűnbánattal érdemeket lehet szerezni Istennél. Krisztus azonban azt tanítja az elveszett juhról szóló példázatban, hogy üdvösségünk nem azon múlik, hogy mi keressük Istent, hanem azon, hogy Ő keres minket. "Nincs, aki megértse, nincs aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak" (Róm 3: 11-12). Nem azért térünk meg, hogy Isten szeressen minket, hanem Isten kinyilatkoztatta irántunk való szeretetét azért, hogy megtérjünk.

Székely Himnusz és története

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Székely himnusz

Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen
Vezesd még egyszer győzelemre néped
Csaba királyfi csillag ösvényén.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Amedig élünk magyar ajkú népek
Megtörni lelkünk nem lehet soha
Szülessünk bárhol, világ bármely pontján
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Keserves múltunk, évezredes balsors
Tatár, s török dúlt, labanc rabigált
Jussunk e honban, Magyar Székelyföldön
Szabad hazában élni boldogan.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Már másfélezer év óta Csaba népe
Sok vihart élt át, sorsa mostoha
Külső ellenség jaj, de gyakran tépte
Nem értett egyet otthon sem soha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Hős szabadságát elveszti Segesvár
Mádéfalvára fájón kell tekints
Földed dús kincsét népek élik s dúlják
Fiaidnak sokszor még kenyérre sincs.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja,
Csaba királyfi nézi táborát.
Szűnik az átok, kiapadt a kútja,
Szívünkön égi öröm lángol át.

Hiába dúlt már gyűlöletnek árja,
Megáll a szikla, nem porlik tovább,
Imánk az Istent újra megtalálja,
Köszöntsd ma népem üdvös hajnalát!

***
Történetéről..
1921, kiegészítve Pap Gábor által 2002-ben.

A Székely Himnusz néven ismertté vált ének 1921-ben született. Szerzői Erdélyből Magyarországra települt és itt tanuló fiatalemberek:

Csanády György (1895-1952)
Székelyudvarhelyen született 1895. február 23-án. Az itteni Református Kollégiumban érettségizett 1913-ban. A budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett oklevelet, de nem a szakmájából, hanem az irodalomból élt. Az I. világháborúban katonaként megsebesült. Magyarországra költözött, és 1920-21-ben ötödmagával megalakítja a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét. Budapesten, 1952. május 3-án halt meg. A Farkasréti Temetőben temették el, de később - végakarata szerint - hamvait Székelyudvarhelyen, a családi sírban helyezték el.

Mihalik Kálmán (1896-1922)
Oravicabányán született 1896. február 21-én. Kolozsváron a piarista gimnáziumban majd az unitárius főgimnáziumban tanult, itt érettségizett 1915-ben. Mivel katolikus volt, vallásórára a kegyesrendiek által vezetett főgimnáziumba járt. A kolozsvári egyetem orvosi karára iratkozott be. A háborúban ő is fronton teljesített szolgálatot. A háború után tanulmányait Szegeden folytatta, majd az itteni egyetemen lett tanársegéd. 1922. szeptember 6-án, 26 éves korában, tífuszban halt meg, Szegeden; sírja a Belvárosi Temetőben van.

Rabindranath Tagore: A kezdet

A kezdet

"Honnan jöttem, és hol bukkantál rám? - kérdezi a gyermek az anyját.
És ő könnyes mosollyal válaszol, gyermekét keblére vonva:
"A szívemben rejtőztél, drágám, mint a vágy.
Te voltál a legkedvesebb játék babám és az Isten képmása, 
akit reggelenként agyagból alkottam magamnak, újra és újra alkotva téged.
Házi istenségünk szentélyében laktál, és az istenséget imádva téged imádtalak.
Te éltél reményeimben és szerelmemben, az életemben és az anyám életében.
Az otthonaink felett uralkodó Halhatatlan 
Szellem öle időtlen idők óta téged ringatott.
Illat voltál, és körüllebegted fiatal szívem nyíló szirmait.
Életerős tagjaimon a te harmatos lágyságod szikrázott, 
mint az égi parázs napkelte előtt.
És te, az egek első kedvence, a hajnali pirkadás ikertestvére, 
a földi lét hullámain hajózva végre kikötöttél a szívemben.
Amint merően a szemedbe nézek, belekáprázom a csodába: te, 
aki mindenkihez tartoztál, most csak az enyém vagy.
Azért szorítalak úgy a szívemre, mert félek, hogy elveszítelek.
Világok kincse: milyen varázslat vetett az én karcsú karjaimba?"
(Rabindranath Tagore)

Még több: Rabindranath Tagore - A növekvő Hold

A négy gyertya

A négy gyertya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya.
Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani amint beszélgetnek.
Azt mondta az első:
- Én vagyok a BÉKE. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem el fogok aludni...
Néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra.
Azt mondta a második:
- Én vagyok a HIT. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem...
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- Én a SZERETET vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám...
Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyerek és mikor meglátta a három kialudt gyertyát felkiáltott:
- De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
Én vagyok a REMÉNY!!!
A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit.