Jankovich Ferenc: Idei hó

Jankovich Ferenc: Idei hó

Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.

Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.

S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,

amiket elzokogni szóval költő se tud… A rím

csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!

Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász…

Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:

hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt, lángolóban!

A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...

S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?

Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá… Csak ez:

ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!

Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered…

Nem adnék a világért egy döglött egeret!

Mindennek vége… Az ég is, mint mindig, elhagyott!

Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;

máshova hullt… Mert nekünk még abból se jutott!

Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott

könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai

felett e könnyű hólepel? … Mit akar mondani?

Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!

Mindennek vége… Üresek a gyárak, egyetemek,

feldúlt kaszárnyák s tört szívek… Fegyvert letéve,

falkákban mennek el az élők! Mindennek vége…

Bányáinkat víz önti… Lassacskán nincs mivel

tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel

s gyásszal a lelkünk… Sokan kifutnak, más ég határain

nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn

koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt

a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,

s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen…

Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten.

Halál-játék volt, vége… Vége? Jobb is talán,

ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán

többé a golyók! Csak félünk… Búvunk, mint negyvennégyben:

dermedten vakulunk a hideg sötétségben -

S az élet fenyeget, föld színén maradottak:

hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?

És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk -

S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?

S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:

hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot…

S undor lesz e szó: Forradalom… Megtagadjuk az Istent

és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent -

S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!

Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:

s elborzadunk… úgy tekintünk vissza, arra a napra:

mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,

hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt…

S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt…

Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák

szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyen újra tiszták

és rendesek!… Minden bűnjelt okosan félre vetni - 

s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi…

De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok…

S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok…?

Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?

Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?

Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna:

ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna…

De ha volna: lássa szemmel… Hisz én csak verset mondok, -

Örökláng gyúlt!… Nincs vége még!… Mit beszéltem bolondot.

Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!

S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!

Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágo romjai

egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni…

Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.

Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.

Éllj hát, hazám még… Sok fiad bár érted sírba rogy:

lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,

kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -

lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ…

Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?

Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?

Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:

kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el…?

Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?

S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?

S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom

lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?

S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:

madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!

Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,

s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...

Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát

faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,

hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,

mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.

(1956. november 23.)