Román Antal: Ősz

Román Antal: Ősz

A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár,

De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll.

Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat,

A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.

Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak,

Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat.

Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot,

Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.

Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket,

Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket.

Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb

Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.

Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet,

S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet!

És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is,

S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,

Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba,

Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra,

Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben,

Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.

Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre,

Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe,

Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén,

Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén

Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz,

A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz,

Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak,

S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.