2012. december 11., kedd

Petőfi Sándor: A puszta télen

(Téli puszta gémeskúttal, Tar Ilona)

Petőfi Sándor: A puszta télen 

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! 
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; 
Amit a kikelet 
És a nyár gyüjtöget, 
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, 
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. 

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, 
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, 
S a dalos madarak 
Mind elnémultanak, 
Nem szól a harsogó haris a fű közűl, 
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. 

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, 
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, 
Vagy hogy rövidlátó 
Már öregkorától, 
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... 
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. 

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; 
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; 
Mikor vályú elé 
Hajtják estefelé, 
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, 
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. 

Leveles dohányát a béres leveszi 
A gerendáról, és a küszöbre teszi, 
Megvágja nagyjábul; 
S a csizmaszárábul 
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, 
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? 

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, 
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, 
Mert a pince kulcsát 
Akár elhajítsák, 
Senki sem fordítja feléjök a rudat, 
Hóval söpörték be a szelek az utat. 

Most uralkodnak a szelek, a viharok, 
Egyik fönn a légben magasan kavarog, 
Másik alant nyargal 
Szikrázó haraggal, 
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, 
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, 
A rónára halvány ködök telepűlnek, 
S csak félig mutatják 
A betyár alakját, 
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... 
Háta mögött farkas, feje fölött holló. 

Mint kiűzött király országa széléről, 
Visszapillant a nap a föld pereméről, 
Visszanéz még egyszer 
Mérges tekintettel, 
S mire elér a szeme a tulsó határra, 
Leesik fejéről véres koronája. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése