A csendes éjben
anyámra gondolok,
szívemben most
az ő szíve dobog.
Szegény özvegyasszony volt,
sokat szenvedett,
nem volt egyebe
csak a szeretet.
A szájától vont meg
minden falatot,
és ha mi ettünk
ő is jól lakott.
Játékot venni
nem tudott nekünk,
varrással kereste
kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre
szép babát,
levágta hozzá
dús hajfonatát.
Gyöngyöt fűzött,
topánkát varrt neki,
s hullottak rá
könnyének gyöngyei.
Láttam a föld
sok szép kirakatát,
de nem találtam hozzá
hasonló babát.
A szeme kék,
a haja barna volt,
s a kóc mögött
picinyke szív dobolt.
Anyám elment,
és nem érte meg szegény,
hogy a világ
forduljon tengelyén.
Pedig hogy várta,
várta mivelünk,
hogy nekünk is virradjon
ünnepünk.
Most ha élne:
vehetnék neki
ruhát, cipőt
és nem kéne küzdeni.
Ó emberek!
míg él anyánk
nagyon szeressük őt,
mert elmegy egy napon,
s visszahozni
többé nem lehet
az elmulasztott jó szót,
s tetteket.
A késő bánat
mit sem ér neki,
az élőt kell
szeretni érteni.
Most újra érzem,
látom, hallom őt,
s csak ámulok
mily magasra nőtt.
És újra szép,
és újra fiatal
mintha szívéből
zengene a dal:
mit írok
e csendes éjszakán,
még most is adsz nekem
anyám, anyám.
Szép.
VálaszTörlésKöszönöm.
koszonom,nagyon szep
VálaszTörlés