Szent-Gály Kata: Tépelődés

Szent-Gály Kata: Tépelődés

Ő volt a társam néhány boldog éven,

s itt nyugszik most a márványkő alatt,

hol arca mása úgy ragyog fel nékem,

mint szép szavak közt fájó gondolat.

Ő tudta jól, hogy tépelődve élek,

a lét talánya mindig érdekelt:

honnan s hová   az élők és a holtak

s mit ád nekünk a vég a fény helyett?

Öröm van-e a lágy homályú mélyben?

Elég-e az, hogy nincsen fájdalom?

És ott, a lélekszállító dereglyén

mesés alak, vagy mégis él Charon?

A Styx folyót mi űzi s hajtja körbe?

Ki látta már a Cerberus kutyát?

S a tág határú asphodelos-rétek

megőrzik-e az árnyak lábnyomát?

Parancs-e inni Lethe hűs vizéből?

Egyetlen korty is végzetes lehet!

Ha nincsen emlék: meg nem ismer engem,

s ha múltam elvész, minden elveszett.

De nem, nem így lesz! Kép merül fel bennem:

előttem áll egy karcsú nőalak,

és int nekem, ki éppen partra szállok:

Jöjj, itt vagyok! Mióta vártalak!