Kinszi Böngészde

2007. szeptember 5., szerda

Apostol : Egyetlen szív

A Föld, a magányos Föld jelre vár,
Olyan régen egyedül suhan,
Fönn csillagok ragyognak,
de éjfekete minden ablak,
s mind zárva van.

A csönd, a magányos csönd jelre vár,
Olyan régen sötétben suhan,
De minden csöndben dal van,
És minden dalban egy szál dallam sír hangtalan.

(Refrén)
Egyetlen szív kell csak nekem,
Egy messziről dobbanó néma jel,
Egyetlen szó, egy halk "igen",
Amit egy magányos csillag üzen.

E fény, ezt a messzi fényt keresem,
átkelek a némaság vizén,
s ha itt a közelemben
megkeres és meglel engem,
csillag a csillagot,
mert Ő is jelt adott,
s mint én felragyog.

(Refrén)
Egyetlen szív kell csak nekem,
Egy messziről dobbanó néma jel,
Egyetlen szó, egy halk "igen",
Amit egy magányos csillag üzen.

(2xRefrén)
Egyetlen szív kell csak nekem,
Egy messziről dobbanó néma jel,
Egyetlen szó, egy halk "igen",
Amit egy magányos csillag üzen.

Egyetlen szív kell csak nekem,
Egy messziről dobbanó néma jel,
Egyetlen szó, egy halk "igen",
Amit egy magányos csillag üzen.

József Attila: Bolyongok

József Attila: Bolyongok

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.

2007. szeptember 4., kedd

Lévay László: A megfoghatatlan percek

Lévay László: A megfoghatatlan percek

Vigyorogva kúsznak rám a percek,
Egyik a másik után.
Megfognám, - de siklanak puhán,
Délután az agyamra ülnek,
Este a mámorban hagyott
Percek reggelre rám aggatják
A megvonagló holnapot.
Együtt rohanunk évek óta,
Nekik passzió, kínok nekem.
Milyen jó lenne egy-két szóra
Megülni néhány percemen.
Megvárni, míg a harmat ébred,
S trillázva dalol a madár.
Jönnek percek, mennek percek.
Holnap a Nyár már Őszbe jár.

Rabindranath Tagore: A kezdet

A kezdet

"Honnan jöttem, és hol bukkantál rám? - kérdezi a gyermek az anyját.
És ő könnyes mosollyal válaszol, gyermekét keblére vonva:
"A szívemben rejtőztél, drágám, mint a vágy.
Te voltál a legkedvesebb játék babám és az Isten képmása,
akit reggelenként agyagból alkottam magamnak, újra és újra alkotva téged.
Házi istenségünk szentélyében laktál, és az istenséget imádva téged imádtalak.
Te éltél reményeimben és szerelmemben, az életemben és az anyám életében.
Az otthonaink felett uralkodó Halhatatlan
Szellem öle időtlen idők óta téged ringatott.
Illat voltál, és körüllebegted fiatal szívem nyíló szirmait.
Életerős tagjaimon a te harmatos lágyságod szikrázott,
mint az égi parázs napkelte előtt.
És te, az egek első kedvence, a hajnali pirkadás ikertestvére,
a földi lét hullámain hajózva végre kikötöttél a szívemben.
Amint merően a szemedbe nézek, belekáprázom a csodába: te,
aki mindenkihez tartoztál, most csak az enyém vagy.
Azért szorítalak úgy a szívemre, mert félek, hogy elveszítelek.
Világok kincse: milyen varázslat vetett az én karcsú karjaimba?"
(Rabindranath Tagore)

Még több: Rabindranath Tagore - A növekvő Hold

2007. szeptember 3., hétfő

Rónay György - Versek

Rónay György: Naplemente

Hogy szikrázott! Milyen örjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.

Rónai György: Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén a
két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajitasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű

őszi ragyogás.

Rónay György: Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

Rónay György: Epilógus

Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.

Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.

Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.

Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!
A világ héja-karmában galamb sír.
Mentsd meg!

Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

Dutka Ákos: A Kárpátok dala

Dutka Ákos: A Kárpátok dala

Míg áll a Kárpát büszke gránitorma
s fiút fogannak rab magyar anyák,
tekintsetek az örök csillagokra
s daloljátok a Kárpátok dalát:
e bérc örök, s a rabló bűn múlandó,
gránithatárt itt istenkéz emelt,
mit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert...
Földeinket bár rablók cibálják -
örök határunk mégis csak a Kárpát.

Míg áll a Kárpát büszke gránitroma -
és délre folynak onnan a folyók,
hegyek szívének kincsét ide hordva,
érett kalászért küld cserébe sót.
Gránitkart, mely földünk ölbe fogja,
örök ölelésre istenkéz emelt,
kit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert,
földeinket bár rablók cibálják,
örök határunk mégis csak a Kárpát.

E gránitölbe zárt nagy róna hantján
apánk csontjából terem a kenyér,
anyánk csókjának íze él a magván,
e szent magon, mely mindennel felér.
E gránitölben egy a Sors örökre,
együtt jár telelni innen a madár.
Nincs a földnek oly hatalmú ökle,
ki ős vizeknek új törvényt csinál...
Földeinket bár rablók cibálják,
örök egy várunk mégis csak a Kárpát.